II. - 1. rész

Néhány perc kellett, hogy a szemem megszokja a fény áradatot. Hűs, későnyári szellő kapott bele a hajamba, simogatta izzadt homlokomat. Az aréna lassan darabjaira hullott véglegesen. Fű és fém szaga keveredett a levegőben. A maradványokon túl egy poros puszta tárult a szemem elé. A távolban hegyek, erdők díszítették a horizontot. Jessie óvatosan megfogta a kezem, mire én felé kaptam a tekintetem. Szemeiben a saját riadtságom láttam tükröződni.
- Mi történt? - bökte ki végül a fiú szinte suttogva, mintha attól félne, hogy valaki más is meghallja, amit mond.
- Számít? - kérdezek vissza. Jelenleg nem igazán érdekel, hogy hogyan, vagy hogy miért. A lényeg, hogy kinn vagyunk és szabadok vagyunk. Azt csinálunk és mondunk, amit akarunk. Nincs több gyilkosság, nincs több kiszolgáltatottság.
- És most mi lesz? - Jessie egy kicsit határozatlanabb hangnembe vált. Végig tekintek a hegyeken, Vajon merre lehet a körzet? És merre lehet a Kapitólium? Haza akarok menni... 
- Talán a hegyeken túl van a Tizenharmadik, ha arra indulunk visszajutunk... - mondom, de tudom, hogy ez csak üres találgatás. De mégis honnan kéne tudnom, hogy merre vagyunk? Az is lehet, hogy egy másik körzet közelebb lenne, mint a Tizenharmadik.
- Oh kis szívem... - ironikus hang csapja meg a fülem, nem igazán tudom beazonosítani magamban, hogy kié lehet. Megpördülök a tengelyem körül, és a hang irányába kapom a tekintetem. Egy fekete hajú, sötét szemű, magas, vékony fiú mosolyog rám az aréna romjai közül. - Csak nem hiszed, hogy ezt büntetés nélkül megúszhatjuk? - nevet a fiú és leugrik a vashalmazról, amin eddig egyensúlyozott. Odasétál egyenesen hozzám, Jessiet levegőnek nézve. Erőteljesen belegázol a személyes terembe, mellkasunk összeér, úgy folytatja mondani valóját. - Mostantól üldözöttekké váltunk. - fülemen érzem meleg leheletét, ahogy suttogja a szavakat. - Panem ellenségei lettünk. Soha többé nem mehetünk haza. - mondandója olyan hatással voltak rám, mintha egy nagy fabunkóval jól hasba vágtak volna. Hogyhogy üldözöttek? Miért lennénk üldözöttek?
- De nem csináltunk semmi rosszat. Miért ne mehetnénk vissza? - nézek a fiúra.
- Olyan kis naiv... - nevetgél idétlenül Jessire nézve. - Nem érted meg drágaságom? Ha nem egy győztes van, akkor ne legyen egy sem. Nem követnek el több hibát. Vadászni fognak ránk. - idegesít a közelsége. Egész lénye olyan negatív, de mégis magabiztos...
- És most mi lesz? - tolja el ellenszenvesen a srácot tőlem Jessie. A két fiú nagyjából egy magas, de ezen kívül más hasonlóságot nehéz felfedezni. Talán még a szemeik ugyanolyan sötét mindkettejüknek. A sötét hajú fiú vékonyabb és nyúzottabb, mint Jessie. Fekete pólója több helyen ki van szakadva, Haja kócos és hófehér bőrét sár és számos horzsolás és sérülés borítja. A srác Jessie lökésére hátratántorodik, majd mikor visszanyeri az egyensúlyát csak nevetve néz a fiúra.
- Most? - dörzsöli még mindig mosolyogva a  tarkóját a fiú. - Most menekülőre fogjuk. Úgyhogy lélekben búcsúzzatok el szépen a régitől, mert ez itt az új családotok. - Mutat magára és a két felénk közeledő alakra. Az egyik karcsú, magas lány, a másik egy zömök, csupa-izom fiú. - Ők itt Bethi és Elliot, Demon vagyok. - zárja rövidre az ismerkedést. - Amit most el kell még intéznünk az a nyomkövető.
- Nyomkövető? - az alkaromra nézek, ahova pár hete a szerkentyűt ültették. Valamennyire most is érzem, ha megnyomom, hogy hol van. - Ugye nem kell...
- Kivágni? De. - szólal meg Bethi. Közelebb jön, így jobban szemügyre tudom venni. Magas és barna haját szoros copfba kötötte. Főleg kék zöld foltokból van sok a testén. Szeme körül lila véraláfutás díszeleg, Karja be van kötözve. Nagy, mandula alakú barna szemei vannak és hosszú, sötét szempillái. Ahogy kezébe veszi a kezem érzem, hogy az övé meleg és puha az enyémmel ellentétben. Gyakorlottan forgatja a kezében a kést, majd elhelyezi egy ponton a karom közepén. - Mehet? - szeme gonoszan csillan.
- Nem kéne ezzel kórházba menni? - kérdezem félve, Remegni kezd a kezem. A védőoltásoktól is paráztam mindig, pedig az csak egy kis szúrás és steril... visszatekintve az, ehhez képest butaságnak tűnik.
- Látsz kórházat a közelben aranyom? - sziszeg idegesen Demon. - Meg amúgy is...  Mit mondanál? "Bocsi most szöktünk az Éhezők  Viadaláról és az egész ország üldöz minket. Kivennétek belőlünk a nyomkövetőket? " - affektál idétlenül. - Amúgy nem fogsz elvérezni, ne aggódj szívem. - irritál, ahogy a srác gúnyosan becézget. Összeszorítom a szeme, és enyhe bólintással jelzem, hogy felkészültem a "műtétre". Éles fájdalom hasít az alkaromba, és amikor résnyire nyitom a szemem, mindenhol csak vért látok. Egy pillanatra megszédülök és minden homályos lesz egy picit. Le kell ülöm egy vaskupacra, különben elesnék. Bethi körbetekeri fehér gézzel a kezem. Legszívesebben ordítanék annyira fáj.
- Te jössz, Jessie - mondja kedvesen Bethi és végig simítja a fiú karját. A srác felém pillant, én biztatóan rámosolygok, én is túl éltem nem kell mitől tartania.  Ahogy a lány belemélyeszti a kést Jessie karjába a fiú felordít, az én gyomrom pedig felkavarodik. Jessie karján alig képződött új bőr, a kosztelines sebe miatt, máris egy szép, nagy vágást kellett ejteni rajta...
Majd szép sorban mindenkin elvégezték a beavatkozást. Elliot, Demon, majd Bethi. Bethin lepődtem meg a legjobban. Szemrebbenés nélkül vágta fel a saját kezét. Abban eddig is biztos voltam, hogy szadista, de most már a mazoizmus lehetősége is felmerült.
- Megvagytok? Indulhatunk? - megfordul és már indulna is a hegyek felé, meg sem várva a válaszunk. A két másik szó nélkül követi.
- Várjatok! Jorden és Femina is életben maradtak. Talán itt vannak még a közelben.  - magyarázom gyorsan. Jessie idegesen felhorkan. Demon unott arcot vet felém.
- Jó, kaptok tíz percet, hogy megtaláljátok őket. Ha nincsenek, itt maradnak - forgatja a szemeit a srác. Jessievel vissza indulunk az aréna romjai közé, bár gondolom neki mennyi kedve van Jordent keresgélni... Hihetetlen, hogy azok után amiken keresztül mentünk még mindig itt tartunk.
A vége láthatatlan vastörmelék között, egy-két vibráló fa ég, a többi kupac javarészt már csak ontja magából a füstöt. A fojtogató felhő miatt alig láttam valamit. Ha közelebb értem egy-egy tárgyhoz már ki tudtam venni, de amúgy az egész aréna egy zavaros, nagy terület volt. Jessie ugyanígy volt szerintem ezzel, erősen tartotta a kezem, mivel minden harmadik lépésnél megbotlottam valamiben. A karomra tekintve szembesülnöm kellett azzal, hogy a kötésem átvérzett. A sűrű füstfelhő kaparta a torkom.
- Váljunk külön. - javaslom. - Hátha több sikerrel járunk.
- Jó, de ne menj túl messzire. - aggódik a fiú. Lassan kezdem úgy érezni, hogy Jessie előbb fog megfojtani, mint a füst. Magamra erőltetek egy mosolyt, majd elfordulok. Tudom, hogy nem kéne így éreznem, mivel sok mindent köszönhetek neki, de ez már nekem sok. Nem akarom megbántani Jessiet, de szerintem én nem úgy gondolok már rá, mint ő rám. Persze éreztem bizonyos dolgokat és ez nem változott sokat, de néha úgy érzem senkire nem tudok úgy gondolni. És nem akarok neki fájdalmat okozni, hiszen azok után, amit végig kellett csinálnunk, nem is lenne korrekt. Viszont még mindig féltékeny Jordenre, pedig ezt már megbeszéltük és ellenségesen viselkedett Demonnal is, amire aztán végképp nincs oka.
Úgy érzem Jessie egy picit megtört és ragaszkodik a múltjához, ahogy én is. Ő állandóan a karperecét csavargatja, amit a bátyjától kapott, én pedig nonstop Biankára gondolok. Nekem csak ő és Nova voltak. Amikor megszülettem anya pont a karrierje csúcsán volt, így nagyon sokszor az ő közeli barátai vigyáztak ránk, amikor Bianka elég idős volt már , akkor pedig ő. Anya mindig ellátott engem étellel, lakással, ruhával és mindennel, amire szükségem volt, de a szeretet és a törődést mind Biankától kaptam, így olyan nekem, mintha félig az anyám lenne. Nován kívül ő a legfontosabb nekem a világon. Jessie is valahogy így lehet a bátyjával, ehhez képest soha nem mesél róla. Nem mintha én szóba hoztam volna bármikor Biankát, és nem mintha ilyesmire lett volna alkalmunk...
Újra és újra rá kell döbbennem, hogy milyen naiv és álmodozó vagyok. Feltétel nélkül megbíztam Annabellben, aki meg akart ölni. Jerodra rá bíztam volna az életem is, elfelejtett. Nova volt nekem a kapaszkodó a Rohamok és a valóság között, nélküle egyszer talán örökre Csodaországban ragadok... ő is elment. Jessievel is valahogy úgy vagyok, mint Jeroddal voltam, de hozzá vonzódom folyamatosan és mégis taszítom el magamtól, nehogy elveszítsem. Ez túl bonyolult ahhoz, hogy el tudjam magyarázni neki... Vagy próbálkozzak?
Éles sikítás hasítja ketté a füstöt. Femina jajveszékel kétségbeesetten, nem messze tőlem. A lába beszorult egy vasrongy alá.
- Úristen Femina! - kiáltok meglepetten. - Jessie! - hívom a fiút, aki néhány másodpercen belül ott is terem mellettem.
- Segítsetek! Beszorult a lábam. - a lány arca eltorzul a fájdalomtól. A vastörmelék szélén száraz vért látok.
- Háromra emeld! - utasít Jessie. - egy, kettő, há-rom! - minden erőmet összeszedve erőlködöm, Femina gyorsan kihúzza a lábát, majd visszaejtjük a helyére a kupacot.
- Uhh... ez elég csúnya. - nézek a sebre. Persze minden seb csúnya lenne, ha ráraknak a lábra egy másfél mázsás vaskupacot...- Jessie vidd vissza Feminát, én tovább keresem Jordent.
- Nem engedem, hogy egyedül menj. - ellenkezik a fiú. Értem én, hogy csak aggódik, de nem bánhat velem úgy, mint egy gyerekkel, aki nem képes egyedül semmit csinálni...
- Én nem bírom el Feminát, Jorden meg még nincs meg. Erről nem nyitok vitát. Visszamentek és kész. - mondom magabiztosan, majd sarkon fordulok és otthagyom őket.
A füst közben egyre sűrűbbé és sűrűbbé válik. Az arcom elé húzom a pólóm, de nem sokat segít. Alig látok valamit, a szemeim könnyezni kezdenek, egyre gyakrabban törnek rám köhögő rohamok.  Megbotlok valamiben és a földhöz csapódok. Letekintek a karomra, a géz teljesen átázott. Szédülök és hányingerem van. Próbálom egyenletesen venni a levegőt, de ez mindig zihálásba megy át. Négykézláb mászok tovább, már nem is igazán tudok tisztán gondolkodni. Felidézni sem tudom már, hogy merről jöhettem, gondolataim elég zavarosak. Látok egy fekete hajú lányt a füstben. Testtartása magabiztosságot és bátorságot áraszt, kihúzza magát, odasiet hozzám és kedvesen a kezét nyújtja, hogy felsegítsen.
-Nova? - dörzsölöm meg a szemeim. - Tényleg te vagy az? - nyögdécseltem két köhögés között.
- Csak gyere. - húz maga után. Kezei selymesen puhák, ellentétben az enyémmel. A vízelvonás következtében bőröm kiszáradt, repedezett. A sok alvadt vérről és a varról nem is beszélve. - Nem jó, ha sokáig maradt itt. Elég füstös a levegő. - nevet bájosan. Sebei eltűntek, arcáról sugárzik a kipihentség és a nyugodtság. Haja szögegyenesre van vasalva, tiszta ruha van rajta: Olyan mint régen, mielőtt a viadal mindent a feje tetejére állított volna.
- Te... nem haltál meg? - kérdezném, ha nem törne rám megint egy köhögő roham. Nova megáll és a hátam simogatja, amíg nem tudunk tovább indulni. Céltudatosan megy előre a füstben, gyerekjáték számára az eligazodás. Persze mindig jobb volt a tájékozódási képessége, mint az enyém. - Miért kell tökéletesnek lenned? - suttogom magam elé. Barátnőm érdeklődve fordul hátra. - Hát, mindig is okosabb, magabiztosabb, szebb voltál mint én. Rengeteg barátod lehetett volna. Miért hagytad, hogy lehúzzalak? - Nova szuper népszerű lehetett volna, de mindig összebalhézott azokkal, akik szintén a ranglista tetején voltak, hogy megvédjen engem.
- Csak tudtam, hogy kivel érdemes barátkozni. - feleli.- És hidd el, egy percét sem bántam meg, hogy nem tartoztam a "menők" közé. - nevet. Majd megtorpan és megölel. Egész teste melegséget áraszt, biztonságérzetet ad.
- Én miért nem tudok ilyen jó ember lenni? - suttogom.
- Alice Glasgow! Azonnal fejezd be az önsajnáltatást. - tol el magától, de kedvesen, mosolyogva. - Te vagy az egyik legjobb ember, akit ismerek.
- Igen? - kezdek vele vitatkozni. - Akkor miért bánok Jessievel úgy, mint egy ronggyal, amikor nem ezt érdemli? Miért bántottam meg Jerodot? Miért hagytalak magadra? - felemelem a hangom és az utolsó mondat végére már ordítok.
- Alice, meg kell értened, hogy nem tehetsz mindenkivel jót. Tudom, hogy ezt szeretnéd, de ez lehetetlen. - annak ellenére, hogy én kiabáltam vele, ő higgadt maradt és továbbra is kedves mosolyt mutatott felém.
- Te vagy az élő példa, hogy nem lehetetlen. Mindenkivel állandóan kedves vagy, mosolyogsz egész nap, és nem kapod fel semmin a vizet. - a torkom kiszáradt, a nyálam elfogyott. Újabb köhögő rohamot kapok.
Nova megrezzen, majd megszorítja a kezem és elkezd újra húzni. Szédülök, fáj a fejem és alig tudok levegőt venni. Minden egyre homályosabbá válik, majd elsötétül a kép.