~KIÚT~ 2. rész

Biankát nem sokkal azután nyomta el az álom, hogy lejjebb hagyott a sírása. Nem álmodott, legalábbis nem emlékszik rá. Teljes kipihentséggel ébredt, szinte jókedvűen, ám amikor tudotosult benne, hogy még mindig a szűk és sötét vonatvagonban van, összezárva Lukkal, végképp kihalt belőle az örömnek, és a nyugodtságnak a nyoma is. Tekintetét a fiúra emelte, aki szorgosan rajzolt a titokzatos füzetbe. Megint elfogta a kíváncsiság, hogy mi lehet benne, de aztán jól leszidta magát, hogy ilyesmi egyáltalán még megfordul a fejében, azok után, amiken keresztül kellett mennie, csakis a fiú hibájából.
- Jó reggelt Bianka! - húzta széles mosolyra a száját Luke. Hangja barátságosan csengett, de a lány szent meggyőződése volt, hogy ez megint csak átverés. Egy újabb álca, amivel a fiú próbálkozik, hogy behálózza.
- Szia - köszön vissza egykedvűen Bianka. Az út hátralevő részében szeretne úgy tenni, minta a fiú ott sem lenne. Megpróbálja levegőnek nézni, és a telefonnal kezd babrálni. Először is fel kéne hívnia az anyját, hogy hova ment, vagy mit csinál. - Nem mintha aggódott volna értem valaha... - mormogja az orra alatt a lány, miközben a kijelzőn az Anya feliratot bámulja és azt mérlegeli magában, hogy érdemes-e felhívni a nőt. Végül megnyomja a "tárcsázás" gombot és a füléhez emeli a készüléket. Egy ideig hallgatja a monoton csörgetést, majd egy unott, női hang szól bele a telefonba. - Anya, szia. Csak azért hívlak, hogy nem leszek itthon egy darabig.
- Rendben, vigyázz magadra! - mondja a nő, érdeklődés szemernyi jelét sem mutatva megszakítja a beszélgetést. Hát ezért igazán nem volt érdemes felhívni. Sejthettem volna, hogy teljesképp hidegen hagyja, hogy mit csinélok, csak ne lábatlankodjak körülötte... Bianka dühősen bevágja a készüléket a hátizsákjába. Elővesz egy csomag zabkekszet és azt kezdi rágcsálni, de igazából étvágya sincs. Elkeseredett és kétségbeesett. Nem tudja hova menjen, nem tudja mit csináljon és az egyetlen ember, akinek a segítségére számíthatna az Luke. A lány idegességében szétmorzsolt egy zabkekszet, aminek most csak a morzsái tapadnak a tenyeréhez.
- Baj van? - kezdeményez megint beszélgetést Luke. Mintha valaha is érdekelt volna... Te vagy a másik, aki nem a közvetlenségéről híres. 
-Nem nincs. - veti oda a válaszokat a lány. Köszi, hogy ilyen kedves próbálsz velem lenni, drága Lucas, de nagy kislány vagyok, nem kell a segítséget. 

- Biztos? - erősködik a fiú. Bianka arcán pír jelenik meg a dühtől, ami őt belülről hajtja.
- Tényleg tudni akarod mi a bajom? - sziszegi a lány. Igazán megmondaná a magáét Luknak, kibeszélné minden problémájáz, de tudja, hogy a végén sírva fakadna és nem akar Luke karjaiba menekülni a fájdalom elől. Luke a fájdalom okozója, nem tudná enyhíteni. Viszont amikor a srác bólint, hogy tudni akarja, akkor Bianka nem bírja tűrtőztetni magát és kibukik belőle, és onnan nincs megállás, elhadarja az egészet. - Először is itt ez a viadal, amin a húgomnak részt kell vennie, és konkrétan a szemem láttára fogják megtörtni szegényt, valamiért amihez semmi köze nem volt és még csak hírből sem ismerte a háborút, mint olyat, de mégis neki kell megfizetnie mindazokért, amiket az ország vezetői követtek el. És ott van az anyám, aki úgy tesz, mintha ez rendjén lenne és hidegen hagyja, hogy a húgom odabenn érzelmi ronccsá válik, és azzal sem törődik, hogy én hol vagyok, vagy mit csinálok, persze ezt már megszoktam, hiszen mindig ilyen volt, csak gondoltam, ha az egyik lánya bekerül a viadalra valami féle fájdalmat mutat, de semmi. Vagy akár az, hogy ha már az egyik halálra van ítélve a másikkal foglalkozna, de ez is elbukik, mert az sem érdekelné, ha én itt helyben feldobnám a talpam. Talán eljönne a temetésemre, ha olyan kedvében találják. És itt vagy te, akit tiszta szívemből utálok, és pont veled zártak össze egy vonatra és neked öntöm ki a szívem, megmutatva minden gyengeségem és ezek után ki vagyok szolgáltatva neked, hiszen ismered a gyenge pontjaimat és persze rád sem számíthatok, de nem is akarok, csak...- Basszus! Mit csinálok? Luke sosem volt az a lelkizős típus, nem éppen most fogja elkezdeni és nem akartam beavatni a gondjaimba, csak így alakult. A lányt hirtelen elönti egy bizonyos nyugodtság, hogy kibeszélhette, ami sok ideje nyomasztja.
- Hát... - kezdi Luke elgondolkozva. Bianka még sosem látta ezt az arckifejezését. Mintha tényleg segíteni akarna... Talán tényleg változott? - nehéz ügy. - jelenti ki a fiú és elvigyorodik. Na ez az a Luke, akit a lány jól ismert. A vigyor, ami kifejezi a téma iránti érdektelenségét. A smaragd szempár kajánul csillogott. Újra közelebb húzódott a lányhoz és végig simított az arcán. Bianka elhúzódott az érintés elől.
- Basszus! És nekem még megfordult a fejemben, hogy tényleg változtál! - kiabál rá a fiúra, feláll és áttrappol a vagon túlsó felébe. Leül és duzzogva kezd kifelé lesni a kis résen. A tájat próbálja kivenni, hogy most melyik körzetben lehetnek. Fákat és bokrokat lát, néhol nagy szántóföldeket és legelőket. Majd talán egy húsz perc múlva egy vonatmegálló tárul a szeme elé. Bianka testét átjárja az izgatottság, majd csalódottan állapítja meg, hogy ez csak a tizenkettedik körzet állomása, de a vonat nem is áll meg, hanem robog tovább egyenesen a tizenharmadik körzetbe. Viszont ez azt jelenti, hogy pár óra és ott vannak. - Mennyit aludtam? - fordul Luke felé. Ez alatt az idő alatt teljesen elszállt a düh és szinte nem is mérges a fiúra.
- Dúrván tizenhatot. - mondja felnézve a füzetéből. Mit rajzolhat vagy írhat bele ennyit? Állandóan ezzel van elfoglalva. Ezt csinálta régen is csak akkor még nem foglalkoztam vele. 
- Tizenhat órát? - kérdez vissza hitetlenkedve. Húha, tényleg nagyon ki lehettem merülve ha képes voltam majdnem egy egész napot étaludni. 
- Igen. Édesen aludtál. - a lány utálta, ahogy ezt mondja. Ezzel kezdődik minden. Egy kis kedveskedéssel, majd egyre több bók és végül annyira elvakít, hogy fel sem fogom, hogy mibe visz bele. 
- Fogd be! - veti oda neki bunkón Bianka. Nem bízik már Lukban. Soha többé nem bízik meg benne. Luke mormog valamit majd feláll és kotorászni kezd a fekete táskában, ami eddig a sarokban kuporgott. Végül elővesz belőle a fiú egy tizsta, lazac színű pólót. Leveszi a kapucnis pulcsit, ami alatt nincs semmi. Bianka akaratlanul is végigméri a fiú kidolgozott testét. Karakteres, széles vállai, kiugró kulcscsontja, vastag bicepsze és kockás hasa minden lány álma. Miközben felhúzza a pólót, a két fiatal tekintete újból találkozik. Bianka arcába vér szökik, elpirul.
- A külsőm mindig határozottan megfogta az embereket. - mondja nagyképűen. Kihúzza magát és büszkén körbepillant. Pedig a kék hajú nőn és Biankán kívül nincs más a vagonban.
- Csak azt néztem, hogy te híztál, mióta nem láttalak. - Bianka széles vigyort mutat Luke felé. A fiú egy pillanatra megijed, majd letörli a rémületet az arcáról és ő is elmosolyodik.
- Te sosem voltál annyira hasra esve tőlem, mint a többi lány. - mondja, majd elmereng azon, hogy más lányok mit mondtak volna az előbbi mondatára. "Nem csak a külsőd", "Határozottan megfogtál", csicseregte volna az összes kis liba vékony, afektálós hangjukon és már másztak is volna rá a fiúra. Bianka mindig más volt, mint a többi lány. Ő nem volt rámenős. A fiúnak mindig meg kellett magát győznie, hogy a lány nem közönbös iránta. Pedig mostmár az volt.
- Miért talán hasra kéne esnem? - húzta az agyát tovább Bianka. A fiú nagy léptekkel ott termett Bianka előtt, a melkasuk szinte összeért. A lány felnézett a nála fél fejjel magasabb fiúra.
- Csak reméltem, hogy hasra esel. - halkítja le a hangját Luke. A fiú smaragd tekintete a lány szeme és szája között ugrál. Biankát megijeszti a fiú közelsége. El akar menekülni, minél távolabb.
- Hiába reménykedsz - Bianka szinte már suttog, olyan halkan ejti ki a szavakat. Szerencsétlenségére a vonat éppen akkor fékez, így elvesztik az egyensúlyukat és elesnek. Luke pont Biankára esik, a lányt kishíján összenyomva. Fekvőtámasz pózba helyezkedik, a lány fölé hajolva. - Szállj már le rólam! - kiabál Bianka nevetve félig a helyzet röhejességétől, félig pedig kínjában.
- És ha nem? - kérdezi kihívóan Luke. Tekintete megint a lány szájára vándorol, majd vissza a szemébe. Bianka tudomást sem akar venni róla. Megint dühös Lukra, hogy játékszerként tekint rá és nem veszi figyelembe a kéréseit, és a kijelentést, hogy szívből utálja. Talán ez nem is igaz? De, ebben az egyben teljesen biztos volt. Luke Switch egy barom és ő utálja. Utálja mindennél és mindenkinék jobban.
- Ha nem akkor, majd én szedlek le róla. - emeli fel a pólójánál fogva egy Békeőr Lukot és arrébb taszítja. - és most tünés. - mondja ellenmondást nem tűrő hangon. Bianka egy kicsit megijedt a Békeőrtől, gyorsan felkapja a cuccát és már ugrana is le a vonatról, de a Békeőr útját állja. - Kisasszony, minden rendben? - kérdezi kedvesen. Ez a hang merő ellentéte annak, ahogyan Lukkal beszélt.
- Igen, uram. Köszönöm a segítséget. - hadarja a lány. Félt a Békeőr szemébe nézni. A zömök férfi legalább két méter magas volt. Fekete bőrén fehér egyenruhát viselt.
- Már itt sem vagyunk - intett szemtelenül Luke a férfinak és ő is leugrott a vonatról. A Békeőr egy darabig még szúrós tekintettel bámult a fiúra, aki magabiztosan sétált Bianka mellett, ügyet sem vetve rá. - És most merre? - néz a lányra kérdőn.
- Te nem tudom, hogy merre mész, de az, hogy én merre megyek, ahhoz semmi közöd. - mondja Bianka flegmán. Gyorsít léptein, reménykedve, hogy a fiú veszi a lapot és lekopik, de nem így történik. Luke követi.
- Veled akarok menni, hogy alkalom adtán megmenthesselek.- mondja megint nagyképűen.
- És tőled ki fog megmenteni? - motyogja Bianka egykedvűen. Majd hirtelen megtorpant és izgatott fény csillant a szemében. - Oké, velem jöhetsz...
- Tudtam, te is belátod, hogy szükséged van rám... - vág a szavába Luke. Elmosolyodik, és Bianka lepődik meg a legjobban azon a megállapításon, hogy ez egy őszinte mosoly. Semmi nagyképűség, vagy felvágás. Nincs benne gonosz, vagy éppen kacér vigyorgás. Egy őszinte mosoly.
- Had fejezzem be. - folytatja Bianka. - Velem jöhetsz azzal a feltétellel, hogy azt csinálod, amit mondok és akkor amikor én mondom. Nem kérdőjelezed meg a döntéseimet. Ha ezek bármelyikét megszeged, többé nem tekintek rád társamként. - A mosoly a szabályok hallatán leolvadt Luke arcáról. Majd újra felragyogott.
- Addig is társak leszünk? - kérdezi egy kacér vigyor keretében.
- Én bánom meg majd a legjobban, de igen - sóhajtott Bianka. Társak. Szövetségesek. Semmi több annál.
- És hova tovább főnök? - vágta magát vigyáz állásba Luke. Bianka nevetve pihenjt int a fiúnak.
- Beetehez. - jelenti ki a lány és az épületek felé kezd sétálni. Meg kell találnia a ferfit.
Nagyjából két órányi sétálás után elérnek a magasba nyúló épületekhez. Néhány tömbházat, és több, alacsonyabb épületeket látnak. Amúgy főként porzó földutak és kiszáradt fű borítja a tizenharmadik körzet felszínét. Bianka rögtön felismeri a Kiválasztottak szállását. Nehéz is lenne mondjuk eltéveszteni, főleg egy kapitóliumi embernek. Tőle balra egy kisebb méretű, lepukkant gyárépület féleség terpeszkedik el. A többi épületet elválasztja tőlük egy széles földút, amin Békeőröket szállító autók cikáznak. Szinte alig maradtak itt emberek. Hiszen amióta engedélyezték a körzetek közötti költözést, leginkább csak munka miatt vagy nosztalgiából maradnak itt az emberek.
A földút másik oldalán egy nagy, beton épület látható, ez lesz a Törvényszék épülete. Bianka egyből afelé indul, Luke pedig követi. A boltíves fakapu két oldalára Békeőröket állítottak.
- Jónapot, - veszi elő legafektálósabb hangját Bianka, miközben az agya folyamatosan azon kattog miféle hazugsággal férkőzzön a Játékmesterek közelébe. - Mi újságírók vagyunk, néhány ártalmatlan riportot akarunk készíteni a Játékmesterekkel és a mentorokkal. - mosolyog bájosan a lány. Luke is magára erőltet egy félmosolyt.
- Nem jelentkeztek be előre - szól kételkedve a Békeőr, aki úgy méri végig a két jövevényt, hogy még a fejét sem mozdítja meg, csak a szemei mozognak.
- Igen ezt sajnáljuk, de az utolsó pillanatban jött az ötlet - kamuzik tovább Bianka. A Békeőr segítség kérő pillantást vet társára, aki szigorúan megrázza a fejét.
- Ezt sajnálattal hallom. Így nem engedhetjük be magukat. - mondja komolyan a másik őr. Bianka hátrapillant Lukra, aki egy "mit tehetnénk" pillantással válaszol. A lány megforgatja a szemeit és visszanéz az őrökre.
- De uraim, - folytatja nyájasan. - mi igazán nem keltenénk feltűnést. Csak egy-két interjú...
- Sajnálom kisasszony, - a Békeőr hangja ingerült. Markában megszorítja a fegyvert. - nincs felhatalmazásunk, arra, hogy...
- Engedd csak be! - sétál oda hozzájuk a fekete bőrű Békeőr, akivel a vonatállomáson találkoztak. A másik kettő vigyáz állásban vágja magát, amint meglátják a férfit. - Az én felhatalmazásomra. - mondja és kedvesen Biankára mosolyog.
- Igenis uram! - kiáltja kórusban a két másik és kinyitják a kétszárnyú ajtót Luke és Bianka előtt. A fekete férfi magabizotsan indul előre, a lány és a fiú pedig szorosan a sarkában. A Törvényszék épülete belülről meglepően szép volt. Bianka meglepve állapította meg, hogy az terem, amin áthaladtak - a hatalmas kristály csillárral, a krém színű falakkal, a vörös padlószőnyeggel - ijesztően hasonlít az elnöki palota termeire.
- Köszönjük a segítségét, kedves... - a lány próbál lépést tartani a Békeőrrel, de ez kevéssé sikerül.
- Red. - válaszol a férfi. Lelassította a lépteit és lenéz a lányra. Szemeiben ott süt a segítőkészség, de csak mélyen elrejtve a szigor és a komolyság mögött. - Hogy szólíthatom a kisasszonyt? - kérdezi meglepő udvariassággal.
- A nevem Bianka. - nyújt kezet a lány, de a férfi kézrázás helyett, kezetcsókol neki. Bianka meglepve fogadja a férfi gesztusát. Egy ideig csendben mennek a kuszafolyosókon és az egyforma termek között. Végül a férfi egy felvonó fémajtaj előtt megáll.
- Önök nem jöhetnek tovább, de remélem eltalálnak egyedül is a Főjátékmester irodájához. - azzal megnyomja a gombot és az ajtó nyílása után beszáll a fiftbe. - Nagyon örültem. - biccent még egyszer Bianka felé.
A lány egy kicsit kétségbeesve fordult meg, majd megpróbálta felidézni magában, hogy merről is jöhettek. Majd Lukhoz forfult, aki eddig úgy tett mintha ott sem lenne.
- Figyelj, ha bárki kérdezi újságírók vagyunk, akik a Lightbreak című lapnak csinálnak riportokat. A cikkek szólhatnak Játékmesterekről, a központról, mentorokról, vagy éppen a bent zajló eseménykeről. Oké? - Luke bólintott, hogy sikerült felfognia. Bianka megkönnyebbülten sóhajtott, de igazából újabb kétségbeesésé vett rajta erőt. Még mindig nem tudja mit csináljon, és hogy hozza ki a húgát még mielőtt érzelmi roncs lenne belőle. - Na jó, Főjátékmesteri iroda? - néz körbe, de persze feleslegesen, mivel egy hosszú folyosó végén helyezkedik el a lift, amibe Red pár perccel ezelőtt belépett.
A két fiatal szapora léptekkel indult vissza az előző folyosóra, ahol jobbra, majd balra fordultak. Biankának fogalma sem volt, hogy merre menjen, és túl büszke volt megkérdezni Lukot. A fiú így is elég nagyképű és Biankának még csak az kéne, hogy hallgathassa, hogy nélküle nem boldogulna. Igenis meg tudja oldani egyedül is. Sorba nyit be a termekbe, de csalódottságára mindegyik üres.
Újabb terembe ront be, persze kopogás nélkül, az előbbiek tapasztalatából, de a teremben levő minden szempár Biankára szegeződik. Egy hatalmas kör alakú hologramot látni a terem közepén, Körben a falakon kivetítők, képernyők, rajta a viadal különböző pontjain készült felvételek. Fehér egyenruhába öltözött emberek ülnek körben a teremben, előttük panelok, amikkel irányítani tudják az aréna részeit. Bianka kővé dermedve áll az ajtóban és tekintete cikázik össze-vissza, majd végül megállapodik a Főjátékmester. A férfi máskor szigorú, szürke szemei most meglepetten csillogtak. A férfi a húszas évei végén járhatott, meglepően fiatal volt Játékmesternek. Fekete haja kuszán áll. Szürke zakót viselt, alatta fehér inget és fekete csőfarmert és lakkcipőt. Bianka mindig úgy képzelte a Főjátékmestereket, hogy elegáns, gőgös és nagyképű egyének, de első látásra ez a férfi egész normálisnak tűnt.
- Üdvözletem. - mosolyodik el végül a férfi. Bianka úgy érzi, hogy az összes vére az arcába szökött és a szíve a torkában dobog.
- Bo-bocsánat - dadogja. Szégyellősen lesüti a szemeit. Ennél rosszabbul nem is indíthatott volna
- Nincs semmi gond - nyilvánvaló, hogy a férfi kiválóan mulat Bianka zavarán. - Segíthetek? - kérdezi mosolyogva. Bianka újra a férfi szemébe néz. A szemszíne legfőképpen a betonéhoz hasonlít. Nincs benne se zöld, se kék árnyalat. Tiszta szürke.
- Újságírók vagyunk, a társammal csak egy interjút szeretnénk kérni öntől. - mondja valamivel magabiztosabban a lány.
- Remek - ül ki az elégedett mosoly a Főjátékmester arcára. - Morphilia kérlek, elkisérnéd az urat és a ájos hölgyet az irodámhoz? - szól oda a hozzá legközelebb ülő nőhöz. Morphilia fekete haja szoros kontyba van fogva, barna bőre és nagy, mogyoróbarna szemei vannak. Ehhez járul a tekintet parancsoló testtartás és a szigorú komoly tekintet. A nő engedelmesen feláll a helyéről és kitessékel őket a teremből. Bianka még fél füllel elkapja a férfi utolsó mondatát, amit egykedvűen mormog az orra alatt - Hiszen nem helyénvaló, ha az épületben kóborolnak. - Ez elég volt ahhoz, hogy a lány fantáziáját beindítsa. Vajon mit rejthet a többi ajtó? Mi az amit a kéretlen tekintetek elől el akarnak tüntetni a Játékmesterek? Talán több van a dolgok mögött? És ha igen vajon mi? Újabb és újabb kérdések merülnek fel a lányban. Talán szörnyeket rejtegethetnek itt, vagy az aréna következő csapásait? Morphilia egy kétajtós, aranyszegélyjű ajtó felé tereli őket. A nő szótlan és engedelmes. Talán minden itt dolgozó ilyen? Direkt olyanokat válogatnak maguk köré a vezetők, akik szó nélkül teljesítik a feladatokat és nincs saját véleményük vagy egyéni elképzelésük? Az ajtó mellett álló őrök meglátván Morphiliát szó nélkül szélesre tárják a bejáratot. A mögötte levő teremben egy barna faasztalt helyeztek el, rajta papírok, tollak, füzetek, egy kivetítő és egy kis olvasó lámpa. Az asztal előtt két bársony fotel várja, hogy valaki beleüljön. Morphilia betessékeli Biankáékat és a székekre mutat. Megáll az ajtóban, majd lágy és nyugodt hangon megszólal:
- Mr. Nixon hamarosan jön. Addig várjanak itt. - mondja az utasításokat. Azután sarkon fordul és kimegy. A kétszárnyas ajtó bezárul a nő után.