Kezemmel végig simítok a megduzzadt kötélen. Egy pillanat alatt felborult minden, amit magamban felépítettem, megint. Az egész világ a feje tetejére állt, pedig csak most hoztam helyre... Plusz három fő, amiből kettőt képtelen lennék megölni.
- Miért utálsz engem ennyire? - kérdezem az égtől. Ráhajtom a fejem a kezemre, arcomat elrejtve a világ elől. - Miért nem tudtatok egyszerűen meghalni? - motyogom a vízre bámulva.
- Én is örülök, hogy látlak - egy ismerős hang szólal meg a fák közül én mégis majd kiugrok a bőrömből ijedtemben. Jessie lép hozzám és egy kicsit zavartan kezd méregetni. Én csak elképedve bámulok rá. - De jó, hogy élsz Jessie - próbálja a számba rágni, hogy esetleg mit kéne mondanom.
- Nem simán jó - ugrok a nyakába, annak ellenére, hogy hatalmas kétség képződik bennem. Biztos, hogy jó ez nekem? Egyszerűbb lett volna ha meghalnak... De mégis boldogság tölt el, hogy újra a fiú karjai közt lehetek. Elszorul a torkom. A nyakába fúrom a fejem és csak élvezem a melegséget, ami belőle árad. - Nagyon hiányoztál - mormogom. Komolyan gondolom. Bár tartok tőle, hogy újra el kell veszítsem, mégis felülkerekedik a boldogságom. A tudat, hogy él és nem esett semmi baja.
- Te is nekem - eltol magától, hogy mélyen a szemembe nézhessen. Majd tekintete átvándorol a nyakamra, majd a kezemre és végül megállapodik a lábamon. - Mi történt veled? - kérdezi aggódó hangon és megfogja a kézfejem, hogy jobban szemügyre vehesse a sérüléseimet. Furcsa érezni, hogy valaki félt újra. Egészen megbarátkoztam a gondolattal, hogy senkit nem érdekel, hogy mi történik velem.
- Én csak... - nem akarom az mondani, hogy szomorúságomban szétmartam a kezem és a nyakam. Szinte látom magam előtt Jessie arcát, ahogy ez után nézne rám. Tuti azt hinné, hogy nem csak másokra de már magamra is veszélyes vagyok... ja és, hogy végleg bekattant valami az agyamban, ami ha belegondolok nem is áll olyan messze a valóságtól. Nem tartom magam bolondnak... csak néha másképp látom a dolgokat, mint a nagyátlag. - nem emlékszem. - zárom le végül és azzal elhúzom a kezem.
Jessie megforgatja a szemét, de ezzel annyiban hagyja. Felszedi a hátizsákját az egyik fa tövéből. A táskán látszik, hogy nedves.
Felmászok a fára, ahonnan a kötél lelóg. Az ezüst ejtőernyő tisztesen összegabajodott az ágakkal. Leszedem a kötelet, hátha jólesz még valamire... A kis szatyorban -amiben valószínűleg a kötél volt - találtam egy kis papír cetlit.
"Mindenből van kiút! - B"
- Miért utálsz engem ennyire? - kérdezem az égtől. Ráhajtom a fejem a kezemre, arcomat elrejtve a világ elől. - Miért nem tudtatok egyszerűen meghalni? - motyogom a vízre bámulva.
- Én is örülök, hogy látlak - egy ismerős hang szólal meg a fák közül én mégis majd kiugrok a bőrömből ijedtemben. Jessie lép hozzám és egy kicsit zavartan kezd méregetni. Én csak elképedve bámulok rá. - De jó, hogy élsz Jessie - próbálja a számba rágni, hogy esetleg mit kéne mondanom.
- Nem simán jó - ugrok a nyakába, annak ellenére, hogy hatalmas kétség képződik bennem. Biztos, hogy jó ez nekem? Egyszerűbb lett volna ha meghalnak... De mégis boldogság tölt el, hogy újra a fiú karjai közt lehetek. Elszorul a torkom. A nyakába fúrom a fejem és csak élvezem a melegséget, ami belőle árad. - Nagyon hiányoztál - mormogom. Komolyan gondolom. Bár tartok tőle, hogy újra el kell veszítsem, mégis felülkerekedik a boldogságom. A tudat, hogy él és nem esett semmi baja.
- Te is nekem - eltol magától, hogy mélyen a szemembe nézhessen. Majd tekintete átvándorol a nyakamra, majd a kezemre és végül megállapodik a lábamon. - Mi történt veled? - kérdezi aggódó hangon és megfogja a kézfejem, hogy jobban szemügyre vehesse a sérüléseimet. Furcsa érezni, hogy valaki félt újra. Egészen megbarátkoztam a gondolattal, hogy senkit nem érdekel, hogy mi történik velem.
- Én csak... - nem akarom az mondani, hogy szomorúságomban szétmartam a kezem és a nyakam. Szinte látom magam előtt Jessie arcát, ahogy ez után nézne rám. Tuti azt hinné, hogy nem csak másokra de már magamra is veszélyes vagyok... ja és, hogy végleg bekattant valami az agyamban, ami ha belegondolok nem is áll olyan messze a valóságtól. Nem tartom magam bolondnak... csak néha másképp látom a dolgokat, mint a nagyátlag. - nem emlékszem. - zárom le végül és azzal elhúzom a kezem.
Jessie megforgatja a szemét, de ezzel annyiban hagyja. Felszedi a hátizsákját az egyik fa tövéből. A táskán látszik, hogy nedves.
Felmászok a fára, ahonnan a kötél lelóg. Az ezüst ejtőernyő tisztesen összegabajodott az ágakkal. Leszedem a kötelet, hátha jólesz még valamire... A kis szatyorban -amiben valószínűleg a kötél volt - találtam egy kis papír cetlit.
"Mindenből van kiút! - B"
B? Melyik mentornak a neve kezdődik B betűvel? És J-vel? Jessie gyógyszerét J küldte...
- Jessie - szólok le a fiúnak, aki a fa alatt vár és őrködik. A hangomra felkapja a fejét és érdeklődve néz rám - Ki Logen mentora? - kérdezem.
- Beete azt hiszem... - mondja elgondolkozva a fiú. Szóval a B az Beetet jelent. És a J? J... J... Johanna. Büszke vagyok magamra, hogy meg tudtam fejteni a másik betűt. Lemászom a fáról és megmutatom Jessinek a papírt. - Mindenből van kiút. -B - olvassa hangosan a szöszi.
- Jessie - szólok le a fiúnak, aki a fa alatt vár és őrködik. A hangomra felkapja a fejét és érdeklődve néz rám - Ki Logen mentora? - kérdezem.
- Beete azt hiszem... - mondja elgondolkozva a fiú. Szóval a B az Beetet jelent. És a J? J... J... Johanna. Büszke vagyok magamra, hogy meg tudtam fejteni a másik betűt. Lemászom a fáról és megmutatom Jessinek a papírt. - Mindenből van kiút. -B - olvassa hangosan a szöszi.
- Ugyanaz a szöveg, mint a gyógyszeredhez csatolt. - osztom meg Jessievel a felfedezésem.
- Lenne valami belső jelentése? - kérdezi a fiú. Hirtelen megijedek, mert neki is tudatában kell lennie azzal, hogy a kamerák állandóan vesznek minket. Belegondolva... Lehet, hogy üzenni szeretnének valamit kintről, csak túl ostobák és nehézfelfogásúak vagyunk, hogy megértsük. Octavia is ezt motyogta, mielőtt bejöttem az arénába. De eddig kapott ilyen üzenetet Jessie és Logen is. Talán több ember is az arénában?
- Nem, nem hiszem... - kamuzom. Az egyetlen dolog, amit nem hiszek, hogy az összesküvés elméleteket nem a kamerák kereszttüzében kellene megtárgyalnunk. Jessie megint megforgatja a szemeit és egy bólintással nyugtázza - Hol vannak a többiek? - kérdezem körül tekintve. A szememmel Jordent és Logent keresem, majd visszatérek és a tekintetem mélyen Jessieébe fúrom. Gyorsan eltűnteti, de nem elég gyorsan, hogy ne lássam meg a fájdalom foszlányt a szemében. Mostmár az arca inkább elégedetlenséget és egy kis dacot tükröz. Már megint Jorden... Ez egy ártalmatlan kérdés volt, mégis féltékeny lett. Magamban más után kezdek kutatni. Tényleg ártalmatlan volt? De igazán az volt? Tudat alatt, nem volt benne semmi más? Boldogsággal tölt el a felismerés, hogy a válasz Nem. Nem éreztem semmi puszta érdeklődésen kívül.
- Elmentek - közli nyersen a szőke és megfordul. Kotorászik egy kicsit a táskájában, majd előhalászik egy kisebb kardot. - Nekünk is mennünk kéne. - mondja. Egy új érzés kerít hatalmába hidegsége hatására. Hasonlít a dühhöz, de vegyül benne izgatottság, féltékenység, bánat és egyfajta tompultság, amitől az agyam végképp elborul. Én ezt az érzést szerelemnek nevezném. És bár a mesékben a szerelem mindig boldog és békés, engem olyasmire késztet, amit nem láttam előre.
Odalépek Jessiehez, átkulcsolom a nyakát és egymáshoz tapasztom a szánkat, majd elválok tőle, megfogom azt a kezét, amiben a kard van és a nyakamhoz szorítom. A fiú értetlenül mered rám, és igazán még én sem tudtam felfogni, mit is csinálok. Az érzéseim hirtelen a felszínre törnek és remegve adok hangot nekik.
- Ölj meg kérlek! - mondom és szemeimmel az ő fekete tekintetébe meredek. - Hiszen a hidegségeddel előbb-utóbb úgyis végzel velem - elszorul a torkom. Érzem, hogy egyre közelebb kerülök a hisztériás rohamhoz. Elvesztettem a kontrolt az érzelmeim fölött. Mintha valaki a mellkasomnak dobálná belülről a szívem, olyan sebesen és erősen ver. A gyomrom a mogyorónál is kisebbre zsugorodik. Furcsa remegés járja át az egész testem. - Ölj meg most, de ne kínozz tovább kérlek! - Végleg feladom, hogy küzdjek a kitörni vágyók ellen. Összeroskadok és zokogás szerű hangot adok ki, vállaim rázkódnak, arcom a tenyerembe temetem, de könny nem jön a szememből. Nekidőlök Jessie lábának, aki nem tudja mire vélni viselkedésem és kővé dermedve áll. Felhúzom a lábaim a mellkasomhoz és a két kezemmel átölelem őket. Összeszorítom a szemeim.
Azonban amikor kinyitom újra az ijesztő faajtót látom. Újra álmodnék? Óvatosan odahajolok a kulcslyukhoz, de beletekintve nem látom a dühös kék szempárt. Megérintem az ajtót, mire az magától kinyítik. Egy hatalmas szóba tárul a szemem elé, tele tükrökkel. A szoba közepén áll Nova, de teljesen más, mint ahogyan őt mindenki megszokta. A fejét előre biggyeszti, így frufruja ijesztő árnyékokat vet arcára. A haja csapzott, arca és ruhái koszosak. Kezét ökölbe szorítja és dühösen mered rám. Majd hirtelen megváltozik az arc mimikája és gonosz félmosoly jelenik meg rajta. Lépek felé párat, de tükörbe ütközöm és rájövök, hogy a tükrös szoba, amiben vagyok, mégsem akkora, mint amekkorának látszik. oldalra tekintve egy folyosót látok, a falai tükrökből állnak. A folyosó végén Nova áll. Csak bámul rám. Majd elindul és eltűnik a folyosóról. Utána akarok menni, de ő sokkal gyorsabban halad a tükrök útvesztőjében, mint én, mivel ő ismeri a szoba minden egyes részletét. Legalábbis elég gyakorlottan futkorászik az ugyanolyan folyosókon és magabiztosan, céltudatosan megy újabból újabba, míg én minden harmadik lépésemnél falba ütközöm. Lassan szédülni kezdek a tükrök miatt. Hol magamat, az ijedt, kétségbeesett arckifejezésemet, szakadt ruhámat, véres, sérülésekkel teli testemet látom, hol pedig Nova dühös, elégedetlen kék tekintetével kell farkas szemet néznem.
- Mit szeretnél? Mit csináljak? -kiabálom, olyan hangosan, ahogy csak kifér a torkomon. A lány ekkor megáll az egyik folyosó végén és felém mutat, illetve nem rám, hanem a hátam mögött levő ajtóra. A lány félmosolyát felválltja egy vigyor. Majd vállai rázkódni kezdenek, gonosz, kárörvendő kuncogást hallatott és besétált egy folyosón és eltűnt a szemem elől.
Közelebb megyek az ajtóhoz, ami szakasztott ugyanolyan, mint az előző, csak talán a fa világosabb. Egy pillanatra eltűnődöm, hogy milyen fajta lehet. Talán nyárfa... vagy fűz. A kilincs érintetlennek tűnik, ha megnézem még fénylik is, de amint megfogom, azonnal a kezemben marad. Letört.
- Lia, hagyd abba! - kiabál rám Jessie. Amikor kinyitom a szemem, a földön találom magam, a szőke fiú fölém hajolva próbálja lefogni a két kezem, amivel a karomon lévő, épphogy varras sebeket kaparászom. Kaparászom? Marom! Elég sokat sikerült újra felsebeznem, és most újúlt erővel folyik belőle a vérem. - Kérlek, hagyd abba! - a fiú szemében könnyek csillognak. Amikor potyogni kezdenek az arcomra a sós könnycseppek, az izmaim azonnal ellazulnak, mély levegőt veszek és abbahagyom alkarom karmolászását. A szőke kinyitja az összeszorított szemeit, tekintetünk találkozik. Lemászik rólam, a nyomás a kezeimen megszűnik. Jessie gyorsan letörli a könnyeit. - Basszus! Nagyon megijesztettél. - jelenti ki és letörli az izzadtság cseppeket a homlokáról. Én csak pislogok magam elé. Tudom, hogy mi történt velem, de azt nem, hogy hogyan és hogy miért.
- Meddig tartott? - kérdezem végül. A srác újra rám emeli fekete tekintetét, amivel eddig a kezemet pásztázta.
- Mármint mi? - értetlenül mered rám. Ő nem érti, mi zajlik le bennem ilyenkor. Hogy hova kerülök. Hogy mi történik.
- A Roham. - adom meg a választ, ami a családomnak, vagy a közeli barátaimnak megmagyarázna mindent, ám ennek a fiúnak semmit nem mondott. - Amíg kizártam a külvilágot.
- Tíz perc? - túr bele a hajába Jessie. - Nem tudom... nem számoltam. - szögezi le. A Roham, kis korom óta jelen volt az életemben, de eddig általában nyugodt, békés helyekre ment a lelkem, ahol megnyugvást találhat. Aki látott már ilyen állapotban, csak azt érzékelte, hogy fekszem magzatpózban a földön, vagy felhúzom a mellkasomhoz a térdem és elrejtem az arcom a világ elől. Volt amikor csendben voltam odaát, de volt amikor sikítoztam vagy kiabáltam. Olyan esetet is átéltem, amikor érzékeltem a külvilágot, de mégsem tudtam reagálni az engem érő hatásokra. Eddig ártalmatlannak hittem, úgymond "elmerültem a saját fantázia világomban, ha nem láttam már más megoldást", de most, hogy szétmarom a kezem és megütöm kővel az embereket, vagy éjszakákat rohangálok az erdőben, úgy, hogy elmémet elhomályosítják a gondolataim, vagy a múltam egy fájó darabja kísért néha álmok formályában, vagy roham formályában, megváltoztak a Rohamról képzett téveszméim. Rohamja lehet bárkinek. Egy átlagos ember csak megnyugtatásnak képzeli magát valahova, ami erőt ad neki bizonyos helyzetekben, vagy olyan helyre képzeli magát, ahova a valóságban nem jut el, hogy enyhítse az éhséget a hely vagy személy iránt, akivel nem lehet együtt. Az átlagos emberek ezt képzelgésnek, álmodozásnak nevezik. De a Roham nálam nem önakaratból létrejött folyamat. Néha, amikor a lelkem, elmém már nem tudja feldolgozni a történéseket, kiutat, mentsvárat biztosít, ahol elbújhatok, amíg megnyugszom és tiszta fejjel tudom kezelni a helyzeteket. Ez addig rendben van, amíg nem hat ki mások életére. Ez túl bonyolult dolog, hogy bárki is megértse. A körülöttem élők nem akarják megérteni, csak elfogadják, hogy ilyen vagyok. - Jól vagy? - kérdezi aggódó hangon Jessie. Bólintással jelzem, hogy minden rendben. Látom a szemén, hogy akar még valamit mondani, talán a Roham előtti események kapcsán, de nem meri. Nem kérdezek rá. Majd ha tényleg fontos, akkor elmondja magától.
- Indulhatunk? - kérdezem. Felpattanok, mint aki csak most ébredt egy pihentető alvás után. Pedig eléggé nyomaszt az álom, de ezen ráérek máskor agyalni. Vagy egyáltalán nem agyalni rajta. Az sem lenne előnytelen megoldás.
Jessie feltápászkodik, magához veszi a cuccát és bólintással közli válaszát. Neki vágunk az erdőnek ésközben elfogyasztjuk a bogyók megmaradt részét, amiket még tegnap szedtem. Ahogy megyünk az erdőben egyre sötétebb lesz a környezet és félhomály kedz uralkodni. Egy hörgés szerű hangot hallok a távolból. Összerezzenek és az íjamhoz kapok. Valamit ránk uszítottak. A fantáziám egyből beindul és különböző rémesebbnél rémesebb, ocsmányabbnál ocsmányabb lények képe jelenik meg a szemeim előtt. Egy ordítás a távolból, egy ágyúlövés, és Logen képe a sötét égbolton. A szám elé kapom a kezem és egy pillanatra levegőt is elfelejtek venni Jorden is vele van.
A következő pillanatban fájdalmas nyüszítést és halálhörgést hallat a rejtelmes lény. Majd csörtetés az erdőben és újabb nyüszítések és fájdalmas morgások töltik meg az eddig csendes erdő levegőjét. Remegés és rettegés vesz rajtam erőt. Rá kell jöjjek, amíg a valóságban nem találkoztam a gyilkossággal és fájdalommal, nem értékeltem eléggé, azt amim van. Persze ezen bánkódni már teljesen értelmetlen. Nem akarom meggyónni bűneim, vagy feltenni a kérdést magamnak, hogy: Mi lett volna ha...? mert rohadtul itt a jelen és most nem hagyhatom cserbe magam. Ez van és kész. Nem érdemes rágódni a múltamon, hiszen a jelenemen múlik a jövőm.
- Mi lehet ez? - kérdezem remegő hangon. Jessie szorosan mellettem van. Melegség árad a testéből, ami némiképp megnyugtat. Nem is az, hogy ő van itt, hanem, hogy egyáltalán van itt valaki és nem egyedül kell ezt végigcsinálnom.
- Nem tudom - mondja a fiú. Az ő hangja is remeg. Próbál magabiztosnak látszani, leplezni, de látom rajta, hogy fél. Beleharapok az alsóajkamba, hogy eltakarjam, hogy mennyire remeg. Kiráz a hideg. A morgás egyre közelebbről jön. A fákat pásztázzuk a szemünkkel, hátha észrevesz valamelyikünk bármit, ami arra utal, hogy ideértek.
Nehéz is lett volna nem észrevenni a szörnyet. Lassan, hörögve vánszorog elő a fák közül. A szörnyek amiket elképzeltem, félig sem voltak ennyire ijesztőek és csúnyák, mint az a lény, ami a fogait csikorgatta tőlünk alig két méterre és belül elégedettség csillogott a szemében, hogy most végre végezhet velünk. Várjunk csak... egy állatnak hogy csilloghat elégedettség a szemében? Visszagondolok a 74. éhezők viadalára, amikor a már meghalt kiválasztottak kinézetét ültették a lényekbe. Jobban szemügyre veszem a szörnyet. Leginkább egy medvére hasonlít, de nincs rajta szőr. Testét lilás, kékes pikkelyek fedik. Hátán szárny szerű csonkokat mozgat ügyetlenül. Ahogy nyitja-zárja a csonkokat, megfeszül a csontkezdemények között a bőr. Olyan, mint egy sárkány szárnya. A dühös, méregzöld tekintet, a mindenre elszánt arkifejezés, a vicsorgás, ami hasonlít egy gonosz vigyorra, ha jobban szemügyre veszed. Ez Johanna.
Ekkor minden világos lesz számomra. A dühös, bosszúéhes bajnokokból alakítottak lényeket. Gondolom nem az igaziakból, csak leutánozták a viselkedésüket. Épp annyira lettek csak valósághűek a szörnyek, hogy állati ösztöneik szerinti elveiket hátrahagyva, sportból gyilkoljanak.
Gondolkodás nélkül kilövök rá egy nyilat, ami ugyan eltalálja, de nem mutat sok eredményt, csak a lényt bőszítette fel. Morog egy hatalmasat és felénk kap az egyik mancsával, kisodorva alólam a lábam. A földhöz csapódom és hirtelen mindenem átjárja a fájdalom és az adrenalin. A lény újra le akar csapni, de sikerül arébb gurulnom a földön. Amíg felkelek a földről Jessie fedez és kardjával sebzi fel a lény rusnya, pikkelyes bőrét. A sebből lilás vér kezd folyni. Elszörnyedek a látványtól. Ennek az izének még a vére sem természetes színű. Újra kihúzom a nyilat, de ezúttal a lény fejére célzok. Elengedem a nyilat és az egyenesen a szeme közé fúródik. A lény odakap és meglöki a nyilat, ezáltal kivályva a fél szemét. Mancsával odakap és hörgő hangot hallat. Megfordul és elcsörtet a másik irányba. Még egy ideig halljuk, hogy töri az utat maga előtt. Ugyan nem sikerült megölni, de békén hagy minket és ez a fontos.
- Vége van? - kérdezem lihegve. Az adrenalin szintem az egekbe szökött és a szívem, mintha ki akarna robbanni, olyan erősen ver. Beletúrok a hajamba, ami csatakos az izzadságtól és a belegabalyodott levelektől és faágaktól, amik a múlt éjszakán kerülhettek bele.
- Nem hiszem. - mondja Jessie elkeseredett hangon. Nem vagyok benne biztos, de a fiú arca mintha eltorzulna a fájdalomtól. Észreveszem, hogy a kezét erősen az oldalához nyomja.
- Megsérültél? - kérdezem ijedten. Igazán aggódom érte. A viadal engem teljesen padlóhoz vágott érzelmileg. Jessien nem igazán látszik, hogy megviselnék a dolgok,csak néha látszik a szemében az a temérdek fájdalom és feszültség, amit próbál elrejteni avilág elől. De ő sem tudja mindig tartani magát és pillanatokra eltűnik az álca és megvillan a szemében a kétségbeesés és az összetörtség. De persze ezeket sosem mutatja hosszú időn keresztül. Általában játsza a magabiztos és erős fiút, aki semmitől nem riad meg és akit semmi nem tör meg. Pedig Jessie már rég megtört, még a barlangban. Csak foltokban emlékszem rá, de rémlenek képek, ahogy ott gubbaszt mellettem naphosszat és a nevemet ismételgeti reményvesztve. Ahogy rázkódnak a vállai a zokogástól. Ahogy üveges szemekkel bambul rám kipirosodott, karikás szemeivel és monotonon, berögzötten ismételgeti azt a néhány szót, amitől azt remélte, hogy visszahoz a valóságba. A barlangban volt életem eddigi leghosszabb Rohama.
- Nem dehogy, ne törődj vele...- nyugtat Jessie, de amint egy pillanatra elveszi az oldalától a kezét, látom, hogy vér áztatja a pólóját. Elhúzom a kezét, így látható válnak a karmolás nyomok, amiket a lény ejtett a szőke fiún. - Tényleg semmiség, majd begyógyul. - Belátom, hogy nem tudok mit kezdeni a sérülésével, így bólintok egyet. Nova tudna segíteni... Nem! Állj! Parancsolok rá magamra lélekben, mielőtt azon kezdenék agyalni, hogy mi mindenért rossz, hogy nincs itt Nova.
Sasvíjogás hasít a levegőbe. Először csak egy, majd egyre több és több, míg a végén egyetlen összhangban lévő hangzavarrá lesz az egész. Fülemre tapasztom a kezem és becsukom a szemem.
Egyszercsak éles fájdalom hasít a vállamba. Egy aranyszínű sas jött és karmaival belemart a vállamba. A csicsás, csillogó madarak azért jóval könyebb célpontoknak bizonyulnak, mint a medve volt. Röptükben tudom őket eltalálni és egy nyíltól el is pusztulnak. Sorra szedem le a sasokat, de azok csak nem akarnak fogyni. Jessie mellettem a kardjával őldökli őket. Végül a nyilaim elfogynak és a klis tőrömmel próbálom távol tartani magamtól a madarakat, kisebb-nagyobb sikerrel. Jessievel hátulról fedezzük egymást, úgy hogy a hátunkkat összeérintjük.
A madarak egyre többen vannak, már nem is látom tőlük az eget. Hiába ölök meg egyte, addig kettő mar belém két különböző helyen. Kizárt dolognak tartom, hogy sikerül őket legyőzni. Talán itt is van az ideje annak, hogy eljöjjön a vég. Remélem Femina, vagy Jorden nyeri a viadalt. Vagy Jessie, ha ő túl éli a madár támadást, bár hátrasandítva ő sem áll túl fényesen.
A madarak hirtelen vibrálni kezdenek. Most képzelődöm vagy tényleg időnként átlátszó csíkok járják át a testüket? Ez is a műsor része lenne? Lenézek a földre, ahonnan eltűnt a fű, és a helyét sötét padló vette át. A madarak egyre halványodnak és olyan mozgásokat végeznek, mint amikor a tévé adása elmegy. Hirtelen, mintha csak becsuktam volna a szemem, eltűnik az összes. Csak úgy kámforrá váltak! Hihetetlen. Ez hogy lehetséges? Vagy ez is csak álom? Remélem nem.
Csak állok a sötétségben. Nem értem mi van. Csak úgy eltűntek volna a lények, amik épp megöltek volna minket? Ez biztos nem a műsor része. Valami történhetett, egy központi hiba vagy mit tudom én...
Jessie háta még mindig hozzáér az enyémhez. Csak szótlanul meredünk a sötétségbe és moccanni sem erünk. Félek, hogy ha bármit teszek, vagy mondok összetörik az egész és kiderül, hogy az egész egy újabb illúzió volt. Egy Roham és igazából még mindig az erdőben vagyunk és ki tudja milyen borzalmak várják, hogy ránk támadhassanak.
- Hé, - fogja meg a kezem Jessie. A fiú keze meleg és puha. Bár az is lehet, hogycsak a vértől meleg, ami az oldalából folyik. - jól vagy? - kérdezi végül. Én bólogatok, de aztán rájövök, hogy nem hallhatta, így válaszra nyitom a szám. A torkom közben teljesen kiszáradt, mert az ijedtségől nyelni is elfelejtettem.
- Igen - mondom. Próbálkozom, de a hangom talán jobban remeg, mint eddig.
- Mit szeretnél? Mit csináljak? -kiabálom, olyan hangosan, ahogy csak kifér a torkomon. A lány ekkor megáll az egyik folyosó végén és felém mutat, illetve nem rám, hanem a hátam mögött levő ajtóra. A lány félmosolyát felválltja egy vigyor. Majd vállai rázkódni kezdenek, gonosz, kárörvendő kuncogást hallatott és besétált egy folyosón és eltűnt a szemem elől.
Közelebb megyek az ajtóhoz, ami szakasztott ugyanolyan, mint az előző, csak talán a fa világosabb. Egy pillanatra eltűnődöm, hogy milyen fajta lehet. Talán nyárfa... vagy fűz. A kilincs érintetlennek tűnik, ha megnézem még fénylik is, de amint megfogom, azonnal a kezemben marad. Letört.
- Lia, hagyd abba! - kiabál rám Jessie. Amikor kinyitom a szemem, a földön találom magam, a szőke fiú fölém hajolva próbálja lefogni a két kezem, amivel a karomon lévő, épphogy varras sebeket kaparászom. Kaparászom? Marom! Elég sokat sikerült újra felsebeznem, és most újúlt erővel folyik belőle a vérem. - Kérlek, hagyd abba! - a fiú szemében könnyek csillognak. Amikor potyogni kezdenek az arcomra a sós könnycseppek, az izmaim azonnal ellazulnak, mély levegőt veszek és abbahagyom alkarom karmolászását. A szőke kinyitja az összeszorított szemeit, tekintetünk találkozik. Lemászik rólam, a nyomás a kezeimen megszűnik. Jessie gyorsan letörli a könnyeit. - Basszus! Nagyon megijesztettél. - jelenti ki és letörli az izzadtság cseppeket a homlokáról. Én csak pislogok magam elé. Tudom, hogy mi történt velem, de azt nem, hogy hogyan és hogy miért.
- Meddig tartott? - kérdezem végül. A srác újra rám emeli fekete tekintetét, amivel eddig a kezemet pásztázta.
- Mármint mi? - értetlenül mered rám. Ő nem érti, mi zajlik le bennem ilyenkor. Hogy hova kerülök. Hogy mi történik.
- A Roham. - adom meg a választ, ami a családomnak, vagy a közeli barátaimnak megmagyarázna mindent, ám ennek a fiúnak semmit nem mondott. - Amíg kizártam a külvilágot.
- Tíz perc? - túr bele a hajába Jessie. - Nem tudom... nem számoltam. - szögezi le. A Roham, kis korom óta jelen volt az életemben, de eddig általában nyugodt, békés helyekre ment a lelkem, ahol megnyugvást találhat. Aki látott már ilyen állapotban, csak azt érzékelte, hogy fekszem magzatpózban a földön, vagy felhúzom a mellkasomhoz a térdem és elrejtem az arcom a világ elől. Volt amikor csendben voltam odaát, de volt amikor sikítoztam vagy kiabáltam. Olyan esetet is átéltem, amikor érzékeltem a külvilágot, de mégsem tudtam reagálni az engem érő hatásokra. Eddig ártalmatlannak hittem, úgymond "elmerültem a saját fantázia világomban, ha nem láttam már más megoldást", de most, hogy szétmarom a kezem és megütöm kővel az embereket, vagy éjszakákat rohangálok az erdőben, úgy, hogy elmémet elhomályosítják a gondolataim, vagy a múltam egy fájó darabja kísért néha álmok formályában, vagy roham formályában, megváltoztak a Rohamról képzett téveszméim. Rohamja lehet bárkinek. Egy átlagos ember csak megnyugtatásnak képzeli magát valahova, ami erőt ad neki bizonyos helyzetekben, vagy olyan helyre képzeli magát, ahova a valóságban nem jut el, hogy enyhítse az éhséget a hely vagy személy iránt, akivel nem lehet együtt. Az átlagos emberek ezt képzelgésnek, álmodozásnak nevezik. De a Roham nálam nem önakaratból létrejött folyamat. Néha, amikor a lelkem, elmém már nem tudja feldolgozni a történéseket, kiutat, mentsvárat biztosít, ahol elbújhatok, amíg megnyugszom és tiszta fejjel tudom kezelni a helyzeteket. Ez addig rendben van, amíg nem hat ki mások életére. Ez túl bonyolult dolog, hogy bárki is megértse. A körülöttem élők nem akarják megérteni, csak elfogadják, hogy ilyen vagyok. - Jól vagy? - kérdezi aggódó hangon Jessie. Bólintással jelzem, hogy minden rendben. Látom a szemén, hogy akar még valamit mondani, talán a Roham előtti események kapcsán, de nem meri. Nem kérdezek rá. Majd ha tényleg fontos, akkor elmondja magától.
- Indulhatunk? - kérdezem. Felpattanok, mint aki csak most ébredt egy pihentető alvás után. Pedig eléggé nyomaszt az álom, de ezen ráérek máskor agyalni. Vagy egyáltalán nem agyalni rajta. Az sem lenne előnytelen megoldás.
Jessie feltápászkodik, magához veszi a cuccát és bólintással közli válaszát. Neki vágunk az erdőnek ésközben elfogyasztjuk a bogyók megmaradt részét, amiket még tegnap szedtem. Ahogy megyünk az erdőben egyre sötétebb lesz a környezet és félhomály kedz uralkodni. Egy hörgés szerű hangot hallok a távolból. Összerezzenek és az íjamhoz kapok. Valamit ránk uszítottak. A fantáziám egyből beindul és különböző rémesebbnél rémesebb, ocsmányabbnál ocsmányabb lények képe jelenik meg a szemeim előtt. Egy ordítás a távolból, egy ágyúlövés, és Logen képe a sötét égbolton. A szám elé kapom a kezem és egy pillanatra levegőt is elfelejtek venni Jorden is vele van.
A következő pillanatban fájdalmas nyüszítést és halálhörgést hallat a rejtelmes lény. Majd csörtetés az erdőben és újabb nyüszítések és fájdalmas morgások töltik meg az eddig csendes erdő levegőjét. Remegés és rettegés vesz rajtam erőt. Rá kell jöjjek, amíg a valóságban nem találkoztam a gyilkossággal és fájdalommal, nem értékeltem eléggé, azt amim van. Persze ezen bánkódni már teljesen értelmetlen. Nem akarom meggyónni bűneim, vagy feltenni a kérdést magamnak, hogy: Mi lett volna ha...? mert rohadtul itt a jelen és most nem hagyhatom cserbe magam. Ez van és kész. Nem érdemes rágódni a múltamon, hiszen a jelenemen múlik a jövőm.
- Mi lehet ez? - kérdezem remegő hangon. Jessie szorosan mellettem van. Melegség árad a testéből, ami némiképp megnyugtat. Nem is az, hogy ő van itt, hanem, hogy egyáltalán van itt valaki és nem egyedül kell ezt végigcsinálnom.
- Nem tudom - mondja a fiú. Az ő hangja is remeg. Próbál magabiztosnak látszani, leplezni, de látom rajta, hogy fél. Beleharapok az alsóajkamba, hogy eltakarjam, hogy mennyire remeg. Kiráz a hideg. A morgás egyre közelebbről jön. A fákat pásztázzuk a szemünkkel, hátha észrevesz valamelyikünk bármit, ami arra utal, hogy ideértek.
Nehéz is lett volna nem észrevenni a szörnyet. Lassan, hörögve vánszorog elő a fák közül. A szörnyek amiket elképzeltem, félig sem voltak ennyire ijesztőek és csúnyák, mint az a lény, ami a fogait csikorgatta tőlünk alig két méterre és belül elégedettség csillogott a szemében, hogy most végre végezhet velünk. Várjunk csak... egy állatnak hogy csilloghat elégedettség a szemében? Visszagondolok a 74. éhezők viadalára, amikor a már meghalt kiválasztottak kinézetét ültették a lényekbe. Jobban szemügyre veszem a szörnyet. Leginkább egy medvére hasonlít, de nincs rajta szőr. Testét lilás, kékes pikkelyek fedik. Hátán szárny szerű csonkokat mozgat ügyetlenül. Ahogy nyitja-zárja a csonkokat, megfeszül a csontkezdemények között a bőr. Olyan, mint egy sárkány szárnya. A dühös, méregzöld tekintet, a mindenre elszánt arkifejezés, a vicsorgás, ami hasonlít egy gonosz vigyorra, ha jobban szemügyre veszed. Ez Johanna.
Ekkor minden világos lesz számomra. A dühös, bosszúéhes bajnokokból alakítottak lényeket. Gondolom nem az igaziakból, csak leutánozták a viselkedésüket. Épp annyira lettek csak valósághűek a szörnyek, hogy állati ösztöneik szerinti elveiket hátrahagyva, sportból gyilkoljanak.
Gondolkodás nélkül kilövök rá egy nyilat, ami ugyan eltalálja, de nem mutat sok eredményt, csak a lényt bőszítette fel. Morog egy hatalmasat és felénk kap az egyik mancsával, kisodorva alólam a lábam. A földhöz csapódom és hirtelen mindenem átjárja a fájdalom és az adrenalin. A lény újra le akar csapni, de sikerül arébb gurulnom a földön. Amíg felkelek a földről Jessie fedez és kardjával sebzi fel a lény rusnya, pikkelyes bőrét. A sebből lilás vér kezd folyni. Elszörnyedek a látványtól. Ennek az izének még a vére sem természetes színű. Újra kihúzom a nyilat, de ezúttal a lény fejére célzok. Elengedem a nyilat és az egyenesen a szeme közé fúródik. A lény odakap és meglöki a nyilat, ezáltal kivályva a fél szemét. Mancsával odakap és hörgő hangot hallat. Megfordul és elcsörtet a másik irányba. Még egy ideig halljuk, hogy töri az utat maga előtt. Ugyan nem sikerült megölni, de békén hagy minket és ez a fontos.
- Vége van? - kérdezem lihegve. Az adrenalin szintem az egekbe szökött és a szívem, mintha ki akarna robbanni, olyan erősen ver. Beletúrok a hajamba, ami csatakos az izzadságtól és a belegabalyodott levelektől és faágaktól, amik a múlt éjszakán kerülhettek bele.
- Nem hiszem. - mondja Jessie elkeseredett hangon. Nem vagyok benne biztos, de a fiú arca mintha eltorzulna a fájdalomtól. Észreveszem, hogy a kezét erősen az oldalához nyomja.
- Megsérültél? - kérdezem ijedten. Igazán aggódom érte. A viadal engem teljesen padlóhoz vágott érzelmileg. Jessien nem igazán látszik, hogy megviselnék a dolgok,csak néha látszik a szemében az a temérdek fájdalom és feszültség, amit próbál elrejteni avilág elől. De ő sem tudja mindig tartani magát és pillanatokra eltűnik az álca és megvillan a szemében a kétségbeesés és az összetörtség. De persze ezeket sosem mutatja hosszú időn keresztül. Általában játsza a magabiztos és erős fiút, aki semmitől nem riad meg és akit semmi nem tör meg. Pedig Jessie már rég megtört, még a barlangban. Csak foltokban emlékszem rá, de rémlenek képek, ahogy ott gubbaszt mellettem naphosszat és a nevemet ismételgeti reményvesztve. Ahogy rázkódnak a vállai a zokogástól. Ahogy üveges szemekkel bambul rám kipirosodott, karikás szemeivel és monotonon, berögzötten ismételgeti azt a néhány szót, amitől azt remélte, hogy visszahoz a valóságba. A barlangban volt életem eddigi leghosszabb Rohama.
- Nem dehogy, ne törődj vele...- nyugtat Jessie, de amint egy pillanatra elveszi az oldalától a kezét, látom, hogy vér áztatja a pólóját. Elhúzom a kezét, így látható válnak a karmolás nyomok, amiket a lény ejtett a szőke fiún. - Tényleg semmiség, majd begyógyul. - Belátom, hogy nem tudok mit kezdeni a sérülésével, így bólintok egyet. Nova tudna segíteni... Nem! Állj! Parancsolok rá magamra lélekben, mielőtt azon kezdenék agyalni, hogy mi mindenért rossz, hogy nincs itt Nova.
Sasvíjogás hasít a levegőbe. Először csak egy, majd egyre több és több, míg a végén egyetlen összhangban lévő hangzavarrá lesz az egész. Fülemre tapasztom a kezem és becsukom a szemem.
Egyszercsak éles fájdalom hasít a vállamba. Egy aranyszínű sas jött és karmaival belemart a vállamba. A csicsás, csillogó madarak azért jóval könyebb célpontoknak bizonyulnak, mint a medve volt. Röptükben tudom őket eltalálni és egy nyíltól el is pusztulnak. Sorra szedem le a sasokat, de azok csak nem akarnak fogyni. Jessie mellettem a kardjával őldökli őket. Végül a nyilaim elfogynak és a klis tőrömmel próbálom távol tartani magamtól a madarakat, kisebb-nagyobb sikerrel. Jessievel hátulról fedezzük egymást, úgy hogy a hátunkkat összeérintjük.
A madarak egyre többen vannak, már nem is látom tőlük az eget. Hiába ölök meg egyte, addig kettő mar belém két különböző helyen. Kizárt dolognak tartom, hogy sikerül őket legyőzni. Talán itt is van az ideje annak, hogy eljöjjön a vég. Remélem Femina, vagy Jorden nyeri a viadalt. Vagy Jessie, ha ő túl éli a madár támadást, bár hátrasandítva ő sem áll túl fényesen.
A madarak hirtelen vibrálni kezdenek. Most képzelődöm vagy tényleg időnként átlátszó csíkok járják át a testüket? Ez is a műsor része lenne? Lenézek a földre, ahonnan eltűnt a fű, és a helyét sötét padló vette át. A madarak egyre halványodnak és olyan mozgásokat végeznek, mint amikor a tévé adása elmegy. Hirtelen, mintha csak becsuktam volna a szemem, eltűnik az összes. Csak úgy kámforrá váltak! Hihetetlen. Ez hogy lehetséges? Vagy ez is csak álom? Remélem nem.
Csak állok a sötétségben. Nem értem mi van. Csak úgy eltűntek volna a lények, amik épp megöltek volna minket? Ez biztos nem a műsor része. Valami történhetett, egy központi hiba vagy mit tudom én...
Jessie háta még mindig hozzáér az enyémhez. Csak szótlanul meredünk a sötétségbe és moccanni sem erünk. Félek, hogy ha bármit teszek, vagy mondok összetörik az egész és kiderül, hogy az egész egy újabb illúzió volt. Egy Roham és igazából még mindig az erdőben vagyunk és ki tudja milyen borzalmak várják, hogy ránk támadhassanak.
- Hé, - fogja meg a kezem Jessie. A fiú keze meleg és puha. Bár az is lehet, hogycsak a vértől meleg, ami az oldalából folyik. - jól vagy? - kérdezi végül. Én bólogatok, de aztán rájövök, hogy nem hallhatta, így válaszra nyitom a szám. A torkom közben teljesen kiszáradt, mert az ijedtségől nyelni is elfelejtettem.
- Igen - mondom. Próbálkozom, de a hangom talán jobban remeg, mint eddig.
*
Talán egy órája vagyunk már a teljes sötétség börtönében. A szemem erőltetem, hogy megszokja és valami kis támpontot találjon a messzeségben, ai alapján kiderül, hogy ez a valóság-e. De se fény, se támpont. Csak Jessie és én ülünk a sötétségben.
- Használati tárgy? - kérdezem, miközben azon töröm a fejem, mire gondolhatott a szőke fiú. Elég abszurd ilyen helyzetben barkóbát játszani, de valamivel el kell terelnünk a figyelmünk és jobb nem jutott eszembe. Ő kezdeményezett több olyan beszélgetést, ami a "kapcsolatunkra" akart utalni, de erről most a legkevésbé akarok beszélni. Így jött az ötlet, hogy játszunk valami bugyuta játékot, ami eltereli a gondolatokat és szórakozat. Barkóba. Tökéletes.
- Hát... lehet az is - kuncog magában Jessie. Szinte eddig minden kérdésemre kétértelmű választ adott. Csaló! Na, vegyük szépen sorba, hogy mit tudunk eddig. Tárgy, lehet használati tárgy is, csinálnak belőle több fajtát, de amire ő gondolt az fémből van, uniszex... de ahjmár...
- Már láttam ilyet? - kérdezem. Talán egy fegyver? Kard? Na kard. Az minden kritériumnak megfelel.
- Láttál. - oké tehát kard.
- Fegyver? - Nem akarok még rákérdezni... ez lehet más is... tők, vagy dobócsillag, vagy sima kés is.
- Nem. - Basszus. Pedig olyan biztos voltam benne...
- Esetleg valamilyen ruhadarab? - Fémből gyártott ruhadarab... talán gondolkozhatnék is mielőtt kérdezek...
- Hát... lehet az is. - De idegesítenek a félválaszai. Viszont ha lehet az is... Talán ékszer. Egy nyaklánc, vagy karkötő...
- Megvan! - kiáltok fel diadalittasan. - az ezüst karkötőd.
- Aham. - mondja a fiú egy kicsit elszontyolodva. Eddig mindig kitaláltam, hogy mire gondolt.
- Hiába a kétértelmű válaszok, engem nem tudsz visszatartani! - kiáltom. A barkóba tényleg elvonja a figyelmem szinte. Még némi örömöt is nyújt.
- Ez azért van, mert csalsz. - mondja Jessie, de érzem a hanglejtésén, hogy közben mosolyog.
- Csalok? - nevetek- hogy csalnék? - kérdezem hitetlenkedve. Ebben a játékban maximum az tud csalni, aki gondol...
- Hát... túl jól ismersz. - mondja és közelebb hajol hozzám. Ugyan nem látom, de érzem a meleg lehelletét az arcomon. Mindenből kihoz valami romantikusat. De én ezt nem akarom! Nem akarok valakit, ai végül túl fontos lesz számomra. Ha elveszteném őt is, abba végleg beleőrülnék. Most is csak egy hajszál választ el néha attól, hogy végleg becsavarodjak.
Jessie egyre közelebb hajol hozzám és megpróbál megcsókolni, de én felrehajtom a fejem, így csak egy puszit nyom az arcomra.
- Jessie, kérlek. - kezdem. Ez nekem túl sok. Bele fogok szeretni, érzem. De nem akarom szeretni. Nem akarok senkit szeretni. Mostanában elvesztem azokat az embereket, akik fontosak számomra.
- Miért tartassz távol magadtól, Lia? - kérdezi hisztériás hangon. Fel van háborodva. Megértem. A barlangban bevallotta, hogy szerelmes belém. Azt hittem akkor, hogy viszontzom az érzéseim, és akármennyire is küzdök ellene, ez így is van, de rohadtul nem akarom elveszíteni.
- Én csak, - elcsuklik a hangom. Miért ilyen bonyolult megint minden? Ha közel engedem magamhoz, akkoris lehet, hogy elveszítem, de ha nem, akkor biztos, hogy elveszítem. - félek.
- Mitől? - kérdezi a fiú értetlenül. - nem harapok. - érzem, hogy megint közelebb jön és szinte látom magam előtt azt a mosolyt, ami furcsa, remegő érzéseket vált ki belőlem. Kiráz a hideg.
- Kérlek, értsd meg. - remegő kezemmel kitapogatom az övét és megfogom. - Nova után - direkt nem mondom Jerodot, mert az tuti kicsapná a biztosítékot. - nem bírnék ki még egy halott barátot. - Rosszul sikerült a megfogalmazás. Jessie nem a barátom. Ő az a személy az életemben, akiért epillanatban mindent megtennék, de valami láthatatlan erő mindig húz elém egy masszív üvegfalat. Egy biztonsági falat, ami azért van, hogy megvédjen, én mégis addig dörömbölök a falon, amíg az ki nem törik.
Jessie hirtelen leteper és fölém támaszkodik. A mellkasunk összeér és érzem, ahogyan a szívünk különböző ütemben, de mégis sebesen veri a saját ritmusát. Abelőle áradó melegségből ítélve körül-belül két centi választja el a szánkat egymástól.
- Kérlek, értsd meg - Jesszie leutánozza a szavaim hangsúlyát, de nincs benne semmi irónia. Sőt, szinte könyörgő. - nem bírok ki még egy napot nélküled. - mondja ér megcsókol. Jóleső melegség járja végig a testem minden egyes porcikáját. Kiráz a hideg. Érzem, hogy a szívem már a torkomban dobog. Furcsa érzés kerít hatalmába. Remegek, vágyakozom, izgatott vagyok, éhség kerít hatalmába, ait nem olt se kenyér, se más étel. Ez az érzés különleges, valamiben más. Nem éreztem még ilyet. Ez a szerelem.
A pillanatot ketté szakítja egy fénysugár, ami egyenesen az aréna tetejéről jön. Egy lyuk. És egyre csak tágul. Az aréna fala esik szét. Körénk, mellénk, vagy éppen a távolba valahova. Így esik szét a fejünk fölött az egész. Hatalmas vasdarabog hullanak alá, majd szilánkjaira szakad földet éréskor. A váz egy kicsit tovább bírja, de lasan az is elporlik.
Az ég tiszta, és kék. Néhány játékos bárányfelhő töri meg a hatalmas égbolt monotonitását. A nap állásából ítélve olyan reggel fél nyolc lehet. Talán nyár vége. Körbe tekintek az elénk terülő tájon, közben mélyet szippantok a friss levegőből. Más, mint ben t az arénában. Ez a szabadság illata.
- Fegyver? - Nem akarok még rákérdezni... ez lehet más is... tők, vagy dobócsillag, vagy sima kés is.
- Nem. - Basszus. Pedig olyan biztos voltam benne...
- Esetleg valamilyen ruhadarab? - Fémből gyártott ruhadarab... talán gondolkozhatnék is mielőtt kérdezek...
- Hát... lehet az is. - De idegesítenek a félválaszai. Viszont ha lehet az is... Talán ékszer. Egy nyaklánc, vagy karkötő...
- Megvan! - kiáltok fel diadalittasan. - az ezüst karkötőd.
- Aham. - mondja a fiú egy kicsit elszontyolodva. Eddig mindig kitaláltam, hogy mire gondolt.
- Hiába a kétértelmű válaszok, engem nem tudsz visszatartani! - kiáltom. A barkóba tényleg elvonja a figyelmem szinte. Még némi örömöt is nyújt.
- Ez azért van, mert csalsz. - mondja Jessie, de érzem a hanglejtésén, hogy közben mosolyog.
- Csalok? - nevetek- hogy csalnék? - kérdezem hitetlenkedve. Ebben a játékban maximum az tud csalni, aki gondol...
- Hát... túl jól ismersz. - mondja és közelebb hajol hozzám. Ugyan nem látom, de érzem a meleg lehelletét az arcomon. Mindenből kihoz valami romantikusat. De én ezt nem akarom! Nem akarok valakit, ai végül túl fontos lesz számomra. Ha elveszteném őt is, abba végleg beleőrülnék. Most is csak egy hajszál választ el néha attól, hogy végleg becsavarodjak.
Jessie egyre közelebb hajol hozzám és megpróbál megcsókolni, de én felrehajtom a fejem, így csak egy puszit nyom az arcomra.
- Jessie, kérlek. - kezdem. Ez nekem túl sok. Bele fogok szeretni, érzem. De nem akarom szeretni. Nem akarok senkit szeretni. Mostanában elvesztem azokat az embereket, akik fontosak számomra.
- Miért tartassz távol magadtól, Lia? - kérdezi hisztériás hangon. Fel van háborodva. Megértem. A barlangban bevallotta, hogy szerelmes belém. Azt hittem akkor, hogy viszontzom az érzéseim, és akármennyire is küzdök ellene, ez így is van, de rohadtul nem akarom elveszíteni.
- Én csak, - elcsuklik a hangom. Miért ilyen bonyolult megint minden? Ha közel engedem magamhoz, akkoris lehet, hogy elveszítem, de ha nem, akkor biztos, hogy elveszítem. - félek.
- Mitől? - kérdezi a fiú értetlenül. - nem harapok. - érzem, hogy megint közelebb jön és szinte látom magam előtt azt a mosolyt, ami furcsa, remegő érzéseket vált ki belőlem. Kiráz a hideg.
- Kérlek, értsd meg. - remegő kezemmel kitapogatom az övét és megfogom. - Nova után - direkt nem mondom Jerodot, mert az tuti kicsapná a biztosítékot. - nem bírnék ki még egy halott barátot. - Rosszul sikerült a megfogalmazás. Jessie nem a barátom. Ő az a személy az életemben, akiért epillanatban mindent megtennék, de valami láthatatlan erő mindig húz elém egy masszív üvegfalat. Egy biztonsági falat, ami azért van, hogy megvédjen, én mégis addig dörömbölök a falon, amíg az ki nem törik.
Jessie hirtelen leteper és fölém támaszkodik. A mellkasunk összeér és érzem, ahogyan a szívünk különböző ütemben, de mégis sebesen veri a saját ritmusát. Abelőle áradó melegségből ítélve körül-belül két centi választja el a szánkat egymástól.
- Kérlek, értsd meg - Jesszie leutánozza a szavaim hangsúlyát, de nincs benne semmi irónia. Sőt, szinte könyörgő. - nem bírok ki még egy napot nélküled. - mondja ér megcsókol. Jóleső melegség járja végig a testem minden egyes porcikáját. Kiráz a hideg. Érzem, hogy a szívem már a torkomban dobog. Furcsa érzés kerít hatalmába. Remegek, vágyakozom, izgatott vagyok, éhség kerít hatalmába, ait nem olt se kenyér, se más étel. Ez az érzés különleges, valamiben más. Nem éreztem még ilyet. Ez a szerelem.
A pillanatot ketté szakítja egy fénysugár, ami egyenesen az aréna tetejéről jön. Egy lyuk. És egyre csak tágul. Az aréna fala esik szét. Körénk, mellénk, vagy éppen a távolba valahova. Így esik szét a fejünk fölött az egész. Hatalmas vasdarabog hullanak alá, majd szilánkjaira szakad földet éréskor. A váz egy kicsit tovább bírja, de lasan az is elporlik.
Az ég tiszta, és kék. Néhány játékos bárányfelhő töri meg a hatalmas égbolt monotonitását. A nap állásából ítélve olyan reggel fél nyolc lehet. Talán nyár vége. Körbe tekintek az elénk terülő tájon, közben mélyet szippantok a friss levegőből. Más, mint ben t az arénában. Ez a szabadság illata.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése