21. rész

Tényleg nem emlékszel rám? Semmi? Ez lehetetlen.
Úgy tűnik mégis lehetséges, mert a fiú, akit eddig ismertem, most zavartan nézett rám és talán még félt is tőlem. Persze a véres ruhák,  a fegyverek és az eszméletlen Logen rásegített erre. Ennyit az első benyomásról. Vagy... a második első benyomásról. A srác még összébb húzza magát és a háta mögött levő falhoz lapul.
Hátra nézek Novára.
- Amnéziás. - válaszol Nova a fel nem tett kérdésre.
- Tehát nem emlékszik semmire? - kérdezi Jessie. Egy halvány mosoly fut át az arcán, de rám néz és rögtön letörli.
- Hát, lehet, hogy az emlékei visszatérnek majd, - néz bíztatóan rám Nova, - de erre nincs sok esély. - fejezi végül be a mondatot és aggódva szemléli a reakciómat.
-De azért valamennyi van, nem? - a könnyeimmel küszködök. Alig bírok elszorult torkom miatt nyelni. Mintha valaki jól gyomorszájon rúgott volna. A lábaim remegni kezdenek. Nem akarom elveszíteni. Pedig nagyon úgy tűnik, hogy meg kell barátkoznom ezzel a gondolattal.
- Harcolni sem tud akkor? - kérdezi egy picit mogorván Jessie. Forrni kezd a vérem a fiú tapintatlan kirohanása hallatára. Szúrós pillantásokkal jutalmazom.
- Azt se tudja hol van... - teszi meg az epés megjegyzést Femina, ami bennem is érett már. - Elvárnád tőle, hogy harcoljon? - Na erre én is igazán kíváncsi vagyok. Jessie egy pillanatra a szemembe néz, majd elkapja a tekintetét és a barlang falát kezdi tanulmányozni, kerülve a szem kontaktust.
-A reflexei nem tűntek el. Harcolni lehet tud, de nem vagyok benne biztos, hogy bárkiben megbízik közülünk. - gondolkozik hangosan Nova, majd rám emeli a tekintetét. Szemeivel egyértelművé teszi, hogy meg kéne kedveltetni magamat Jeroddal.
Leguggolok újra a srác mellé és mélyen a szemébe próbálok nézni. Félénken rám néz, de kerüli a szem kontaktust. Lassan, remegő kézzel a vállára teszem a kezem. A fiú összerezzen és zavartan szemléli a mozdulataimat.
 - Nem akarunk bántani. - suttogom neki minél barátságosabban. A srác rémült kék szemei végül találkoznak egy pillanatra az enyémmel, de nyomban el is kapja és bámulja tovább a hajam, a cipője orrát, vagy éppen elnéz a semmibe a hátam fölött. - Segíteni akarunk. - folytatom és szomorú mosolyt villantok. A srác résnyire nyitja a száját és motyog valamit, majd elhallgat.
 - Hol vagyok?- kezdi újból, kicsit tisztábban. A hangja reszelős. Hunyorog, hogy jobban ki tudja venni a helységet. Bár a sötétszürke barlang falakon kívül nem sokat lehet kivenni. A pislákoló hold nyújt némi fényt, de ez is csak arra elég, hogy az orromig ellássak. Az esti hideg levegőben tisztán látom a lehelletem.

- Egy isten verte arénában - csattan fel Jessie. Felé kapom a tekintetem. Ezzel igazán nem segít. Inkább csak ront a helyzeten.  A srác egy ideig mélyen a szemembe néz, majd egy "akkoris igazam van" fejet vág és nagyképűen átsétál a barlang túlsó felébe. 

Visszanézek Jerodra, aki most még jobban össze van zavarodva- már ha ez lehetséges. A srác szorosan öleli térdeit a mellkasához és hátával nekidől a barlang falának. Arca teljesen elfehéredett és ez még jobban kiemeli, hogy a hideg pírt varázsolt az arcára. Ajkai kicserepesedik és nem eredeti pirosas színükben   pompáznak, inkább a kék és lila között helyezhető el valahol. A kék szem pár ide-oda cikázik. Bevörösödött és táskás. Összességében a srácról három fajta érzelem tükröződik. Félelem, fázás és végtelen összezavarodottság. Megpróbálom elképzelni milyen lenne, ha egy sötét, hideg helyen ébrednék, a helység másik felében egy leütött srác fekszik eszméletlenül és körül vesz engem négy fegyveres ember akiket még életemben nem láttam. Beleborzongok még a gondolatba is. Ehhez képest Jerod egész jó érzelmi állapotban van. 

- Hol vagyok? - teszi fel újra a kérdést a srác, valamivel magabiztosabban és ingerültebben. Hangja remeg, de már nem tudom eldönteni, hogy a félelemtől, vagy az idegességtől. Tekintetét az enyémbe fúrja és választ követel. 

- Egy barlangban. - adok neki elég egyértelmű és semmit mondom, rövid választ. Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet lenne mindent rázúdítani egyben. - Egy játékba kerültél. - furcsa módon most én kapom el a tekintetem. Nem igazán akarom szembesíteni azzal, hogy néhány héten belül valószínű meghal. Még magamat sem szembesítettem...

- Mi féle játékba? - követel további információkat. Kezei, amik eddig szorosan átkulcsolták lábát, leengedte a földre és most mozdulatlanul lógnak teste mellett. Mond ki Lia! Mond már ki! Egy élet-halál harcba csöppentél, egy élet-halál harcba csöppentél! Mond már!

- Egy olyan játékba, amiben gyerekeket kényszerítenek arra, hogy megöljék egymást. - szól közbe ingerülten Jessie. A szőkeség kezei ökölbe szorultak és tett egy lépést felénk. Hálás vagyok neki, amiért nem kellett nekem elmondani neki, de még hallani is szörnyű volt. Plusz, nem igazán volt tapintatos a magyarázat és a tévé élőben közvetíti az eseményeket. Lehet nem ártott volna egy kicsit véka alá rejteni, mit is gondolunk a viadalról. Remélem nem veszik rossz néven a Játékmesterek. 

- Miért? - a kék szemű fel teszi a kérdést, amire mindannyian kíváncsiak vagyunk. Átveszem az irányítást, lehet jobb ha én folytatom. Vigyáznunk kéne mit mondunk, nehogy ez legyen a vesztünk. 

- Ez egy sport vetélkedő, amiben a körzetek, idén a Kapitólium lakói mérhetik össze az erejüket. - mondom azt az egyszerű ámítást, ami a nyilvánosságba van iktatva. Persze mindenki tudja, hogy példát akarnak statuálni, de ezt most ország-világ hallatára nem akarom közölni a fiúval. - Ez nagy megtiszteltetés, de sajnos csak egy győztes lehet. - érek a mondani valóm végére. Remélem nem fog olyan helyzetbe kergetni a kérdéseivel, amibe nem szeretnénk kerülni.
Hátrapillantok Jessiere, aki idegesen fel-alá járkál a barlangban. De, hogy min húzta fel magát? Na ez itt  kérdés. 
- A többi meghal -  keserű íz szökik a számba a megjegyzés hallatán. Jessie ugyan csak maga elé mormogta a három szót, mégis mindenki hallotta.
- Jessie elég. - mondom tetetett nyugodtsággal. Gondterhelt sóhaj hagyja el a számat és beletúrok a hajamba.
- Miért Lia? - fogy el a szőkeség türelme is és szinte kiabálva fordul felém. A hirtelen hangra összerezzenek. Még nem láttam Jessiet dühösnek. Csak gondterhelt, de türelmes idegességet láttam eddig a fekete tekintetben. - Talán jobb, ha szebben fogalmazunk? Attól jobb lesz? - egy kicsit megszeppentem. Hangját teljesen felemelte és már szabályosan visszhangzik tőle a barlang. Jerodra sandítok, aki ugyan még mindig remeg, de nem igazán látszik rajta, hogy megijedt volna a szőkeségtől. - Nem, nem lesz jobb. - csikorgatja a fogát és szinte sziszegve préseli ki a szavakat- de pátyolgasd, nyugodtan. Csak ártassz neki. - az utolsó mondatot  mormogja. Szíven ütött, amit mondott. Nem jut eszembe semmi, amit válaszként mondhatnék neki. A szemem megtellik könnyel és a torkom elszorul. Köhhintek egyet és érzem, hogy közel vagyok a pánikrohamhoz. Egyre gyorsabban áramlik a tüdőmből ki-be a levegő. Vállaim rázkódni kezdenek és érzem sós könnyeimet, amint azok arcom áztatják. Tényleg ártanék neki? Én csak kíméletes akarok lenni vele... Az arcomat a kezeimbe temetem és lerogyok a hideg kőre. Hörgő hangok hallatok és újra elfog a köhögés. Levegő után kapkodva, könnyektől elhomályosult látással, lekuporodok a hideg padlóra.

*

Reggel ugyan borzalmas fejfájás ébresztett, de egész kipihentnek ézertem magam. Bár a szemeim bedagadtak és egy kicsit lázasnak is érzetem magam, kijelenthetem, hogy most érzem magam a legnyugodtabbnak, mióta bekerültünk ebbe a játékba. 

Nem tudom már mi történt az este, de reggel Jessie mellett ébredtem, betakarva, a fiú oltalmazó öleléssel karolt át. Egyenletesen szuszogott, teljesen nyugodtan. Óvatosan kihámoztam magam az ölelésből, hogy fel ne ébresszem. Mostanában ritkán van olyan, hogy nincs senkinek rémálma és most mindenki nyugodtnak látszott a félhomályos barlangban, kivéve... Nova egy pokrócon üldögélt. Háta a rá nehezedő nyomás alatt meggörnyedt. A lány egészen megtörtnek látszott, az is volt. Óvatosan leült mellém, mire ő egy szomorú, fáradt mosollyal köszöntött. 

- Menj, aludj egy kicsit. Majd én őrködök. - simítottam végig barátnőm karján és bíztatóan rámosolyogtam. Kék szemei miatt egy kicsit mindig irigykedtem rá. Türkiz árnyalatban tetszelgő tekintete mintha nem is e világi lenne. Akárcsak Femina fehér haja, természet ellenes színű íriszei voltak. Sok fiút bűvölt el a gyönyörű haja, csinos alakja, különleges tekintete, kedves személyisége. Én nem voltam sem különleges, sem gyönyörű, így játszottam mindig a kerítő nőt. Persze sosem sajnálltam tőle a boldogságot, hiszen a legjobb barátnőm, de titokban mindig olyan akartam lenni, mint ő. Tessék Lia, megkaptad. Nesze. itt van két srác is. Ja... várjunk... Hogy meg kell ölnöd őket? Istenem mit követtem el, hogy ezt érdemlem. Lehet semmit, csak éppen szerencsétlen vagy kislány... 

- Nem vagyok fáradt... - ellenkezik. A füle mögé tűri csapzott, a nedvességtől hullámos haját. 

- A karikák a szemed alatt nem erről árülkodnak - próbálom egy kicsit megnevettetni, de amikor felém fordul könnyek csillognak a türkiz tekintetben. - Jaj, nem nyugi! Nem karikás a szemed - próbálom nyugtatni. Olyan lánynak ismerem, akit mélyen megbánt, ha ilyet mondanak neki. Talán azt hittem most nevetni fog, ha már mind így nézünk ki... Végülis, ha belegondolok volt már, hogy elsírta magát, mikor randi előtt letört az egyik körme. Mintha bármelyik fiút érdekelné azon túl a körme, hogy megfogja a kezét... Élőben a tévében és egyikünk sem fest valami fényesen... Gondoltam nem könnyű most neki. 

De amikor hallja a "mentegetőzésemet" elneveti magát. Letörli a könnyeket, de azok helyébe újabbak jelennek meg. Elkapja a tekintetét és maga elé mered. 

- Mindenhol őt látom - mondja megtört hangon, szipog egyet és még ezer sós könnycsepp gördül le az arcán. - De már soha többé nem láthatom - lehajtja a fejét és a cipője orrára potyognak tovább a könnyek. Stewe. Nem igazán értem, hogy mi is volt kettőjük között, de ha Nova megsiratja, nem egyszerű ismeretségről lehetett szó.
- Ne is mond! - sóhajtok nagyot. Pontosan tudom mit érez. Jerodnak fogalma sincs ki vagyok, hogy ki voltam. Mintha az egész egy szép álom lett volna. Egy szép, de bonyolult álom. És felébredtem. Felébredtem és az álomban szereplő srác mit sem tud arról, hogy az én elmémben mi zajlott le. - Ugyanezt élem át, Jeroddal. - Nova hirtelen szipog egyet. Persze mondhatné, hogy én legalább látom őt, és az emlékei egyszer visszatérnek... talán. És ez a talán teszi az egészet rosszabbá. Olyan mintha meghalt volna. Nem létezik többé. De mégis itt van, és minden percben emlékeztet arra, hogy én boldog voltam egyszer vele.
- Van valamid, ami nekem nincs. - a lány lenyeli a könnyeit, amik az arcát áztatják.
- Hát, láthatom, de ez csak még jobban emlékeztet rá. - az ajkaimba harapok. - De kevés az esélye, hogy visszatér. - Nova hirtelen megölel és a következő szavakat suttogja a fülembe:
- Sose hagyjon el benneteket a remény!