20. rėsz

Először nem is fogtam fel, amit barátnőm mondott. De amikor leesett, nem bírtam szóhoz jutni. Könnyek égették a szemem és összeszorult a torkom.

Hol?- kérdezem remegő hangon, közben eltolom magamtól Novát.
- A szurdokban, délre.
- Nem hallottunk ágyút...talán, talán túl- elcsuklik a hangom. Nova szemét ellepik a könnyek, mire zavartan törölgetni kezdi őket és csak arra leszek figyelmes, hogy az én szememből is folynak a könnyek. Szipogok egyet. - túlélték. - bököm ki végül. Nova megint megölel, mire nem bírom tovább és végleg eltörik a mécses. Nova is zokogni kezd és csak kapaszkodunk egymásba.
Nem tudom meddig sírtunk így, eléggé idő vesztegetésnek hangzik, de ha magamba zárom a fájdalmat, az felemészt belülről. Minden esetre Femina jött és lökött vissza a valóságba.
- Hahó! - rázza meg a vállamat a lány. - Jerodéknak szüksége van ránk, mire várunk? - hirtelen ágyú dörgés hasít a levegőbe, amit eddig is harapni lehetett a felgyülemlett feszültség miatt. Elszorul a torkom. A rémkép, miszerint este Jerod arcképe kerül majd az égre, azonnal a fejembe fészkelte magát.
 Céltudatosan délnek indulok, a szurdok fele. Emlékszem egy szakadékra, ahol lehetett. Femina és Nova gondolkodás nélkül követnek. Egy darabig menetelünk az erdőben, míg egy puffanást és egy nyöszörgésre hasonlító hangot hallok a hátam mögül. Femina elcsúszott a jégen.
- Áh, nagyon fáj! - mondja a lány és megrándul az arca. Lábra segítjük és két oldalról támogatjuk. Az én lábam is fáj, Nova pedig remeg, mint a nyárfalevél.
- Jól vagy Nova? - kérdez rá végül a Femina. A lány bólint, de közben a kezei remegnek, a foga vacog. - nem úgy látom. Fázol?
 - Pár napja Annabell fázott és odaadtam neki a pulcsim, hát és rajta maradt, amikor elvitték a holt testét - Az emlékeimből kiesett a légpárnás, ami elszállította a kislányt. Vajon Kimet már elvitték?

A szurdokhoz érünk és szép lassan oldalazva kezdünk lépkedni, de a hó egyre mélyebb lesz a talpunk alatt, mire a lában elakad valamiben a hó alatt és elesek. Mivel erősen lejt a talaj, gurulni kezdek lefelé és hiába próbálkozom, nem tudok megállni. Bár a hó puha, gyakran ütközöm kisebb kövekbe, amik nem állítanak meg, de az oldalamba fúródva fájdalmat okoznak. Végül az aljára érek és lelassulva terülök el a havon. Mindenem fáj. Apró horzsolások borítják a kezem és azt hiszem az arcomat is felsebeztem. Nagyon elszédültem. De nem érdekel. Meg kell találnom Jerodot. Csak remélni tudom, hogy még életben van. Feltérdelek és a kezemmel ásni kezdek. Itt kell lenniük. Ez a szurdok alja, nem lehetnek máshol. Pár perc múlva Femina és Nova is leérnek.
- Lia, nem lett bajod? - kérdezi kicsit ijedten Nova. Én nem nézek fel a lányra, csak szipogok egyet és egy bólintással jelzem, hogy jól vagyok. Ők is mellém térdelnek és ásni kezdenek. Lassan már nem érzem az ujjaim a fagyos hó miatt. Látásom lassan elhomályosítják a könnyek és a torkom elszorul. Hol lehetnek? Itt kell lenniük... valahol...
Érzem, hogy erőt vesz rajtam a hisztéria és mindjárt kiakadok. Az utóbbi időben olyan fajta remegés és állandó feszültség jár át, amit csak akkor nem érzek ha a fiúk a karjukba zárnak. Lényegében szerintem már egy idegroncs lennék, ha nem ismertem volna meg őket.  De soha nem tudtam megválaszolni se nekik se magamnak azt a kérdést, ami az álom óta feszültséget okoz köztük és köztünk: Kire van szükségem? Kit szeretek jobban? Kit választok? Nem tudok választani, mind a kettőjüket ugyanannyira szeretem és... olyan érzésem van, mintha kiegészítenék egymást. Van amit Jerod tud megadni nekem: a kedvesség, a törődés és van amikor a Jessieben lobogó tűz, a vagányság, a szenvedély tesz boldoggá.
És ott van még a kötélék. A kötelék, ami mint egy mágnes vonz folyamatosan Jessiehez. Egy láthatatlan kapocs, ami azzá teszi, aki maximálisan megért engem. Kitalálja mire gondolok, érzi, hogy mit érzek, tudja mi kell nekem. Jeroddal egyre távolabb kerültünk egymástól, az álom óta. Állandóan mérges volt rám- teszem hozzá joggal. Teljes mértékben meg kell érteni az ő érzéseit is. Ebben csak az a kínzó, hogy ha megértem, akkor sem tudok mit kezdeni vele. Hiába tűnt úgy azon a bizonyos estén a bál után, hogy minden rendben, semmi se lett lezárva. Hiába mondtam el nekik mit érzek, nem nyugodtak le. Jerodot megbántottam. Amikor kérte, hogy válasszak és nem tettem meg, akkor olyan mély sebet ejthettem a lelkén, amiről azt kívánom bár elfelejtené. Lehet úgy érzi választottam. Jessiet. Itt az arénában megtettem.
 Megütközik valamiben a kezem és én felsikítok örömömben. Csak ő lehet. Körbe ássuk az alakot és lassan láthatóvá válik is ki az: Stewe. Nova gyorsan megnézi a pulzusát. Vagyis megnézné, ha lenne neki. A srác halott. Nova az arca elé kapja a kezét és beletemeti, úgy sír. Soha nem beszélt róla, de elképzelhetőnek tartom, hogy volt közte és Stewe között valami. Ez nem valami kedves dolog, de egy kicsit örülök, hogy Stewe halott. Így legalább biztos, hogy Jerod és Logen még él.
 Kezemmel tovább kaparom a jeges havat. Nem is vettem észre, de a körmeim beszakadtak és felsebzett kezeim vörösre festik a környezetüket. Hirtelen újabb ágyú dörrenés hoz rémülettel járó halál hírt. Ajkamba harapok, amit a szél szárazra fújt. A szemem megint égni kezd és újra sós könnyek áztatják az arcom, lemosva a rászáradt vért. Belül biztatom magam. Logen halott, Logen halott, Logen halott... És ami kezdetben határozott kántálás volt, a végére elhaló és kétségbe esett nyöszörgésbe ment át.
 Lassan esteledik és rajtam tényleg kezd elhatalmasodni a kétségbeesés. Nem maradhat a hó fogságában éjszakára. Femina egyszer csak kiált egyet, de amikor odanézünk, a lány hűlt helyét látjuk csak. Novával egyszerre indulunk a lány segítségére. közelebb érve, láthatóvá válik a sötét lyuk, amibe a lány beesett.
- Valamiféle barlang lehet...- mondom csak úgy magam elé, hangosan gondolkodva. Benézek a nyílásba, de a szürkületben nem igazán látom a fehér hajú lányt. - Femina, nem esett bajod? - kiáltom be a lyukba és a visszhangok alapján megállapítom, hogy nem is olyan kicsi.
- Nem, jól vagyok- mondja fájdalmas hangon Femina. Valamijét biztos beütötte, hiszen elég nagyot eshetett, ha nem gondolom rosszul és nem is olyan nagy a barlang, mint azt saccolom.
Hátranézek Novára, aki háttal áll nekem és egy közeledő alaknak integet. Jessie fut oda hozzánk és rögtön megölel. Az ölelés bár jólesik, valahogy nem az igazi. Visszafordulok a lyuk szájához és neki támaszkodom a szélének. Egy óvatlan mozdulattal viszont megreped az alatta levő vékony jégréteg és a következő pillanatban lent találom magam egy sötét és állott levegőjű helyen. Hátra estem, melynek következtében az összes levegő kipréselődött a tüdőmből, így egy darabig fetrengve, fuldokolva feküdtem.
- Lia, - szólít ijedt hangon Femina - lassan ülj fel! - utasít a lány és én úgy is teszek. Majd meglátom Logent, aki él és virul és éppen a kardját szorítja a fehér hajú lány nyakához.
- Ne mozdulj! - mondja Logen és közben fenyegetően, még jobban odanyomja a fegyvert Femina nyakához. Egy mozdulattal meg tudná ölni, de már ismerem Logent, túl gyáva ahhoz, hogy megtegye. Engem se ölt meg, amíg megtehette.
Femina felém fordulva áll, Logen a háta mögött, tehát a fiú nem látja a lány arcát. Így abból sem vett észre semmit, amikor a lány titokban rám kacsintott és jelzett a szemével. Én alig észrevehetően az övemhez nyúltam a késemért, de riadtan nyugtázom, hogy azt sikerült Kim hasában felejtenem. Durva felfogás, de ez van. Femina rájött hamar, mi a baj és szemével egy ökölnyi kő felé mutatott. Lassan a kő mellé helyeztem a kezem, várva a megfelelő alkalomra.
Hirtelen Femina Logen nyomorszájába könyökölt és rögtön elállt a fiú elől, aki összegörnyedve hőkölt hátra. Itt volt az alkalom. Megragadtam a követ és Logen felé hajítottam. A fiút fején találta és az szinte rögtön elájult. Femina elégedetten lépett felém és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Majd egy csattanást hallok. Jessie és Nova leugrottak és egy karcolás nélkül megúszták az esést. Ehhez képest én fulladoztam egy darabig és Nova szerint nem kizárt, hogy megrepedt néhány bordám, Femina pedig szép nagy kék foltokkal büszkélkedhet majd nemsokára.
A kis plafonon lévő lyukon keresztül pont rálátni a címerre, amikor felhangzik a himnusz és mind odagyűlünk. Elszorul a torkom arra gondolva, hogy ha nem Logen halt meg, akkor... de ez szertefoszlik, amikor látom Bred- a sötét bőrű, nagydarab kiválasztott- képét felragyogni az égbolton. Majd Stewet mutatják. Novára sandítok, aki semleges, szinte hideg, de mégis üveges tekintettel mered az égre. Várunk, amíg véget ér a himnusz, és elsötétül az égbolt, így teljes feketeség borít mindent.
A barlangból vezet egy alagút el valahova. Mivel vissza nem tudunk menni, ezért abba az irányba vagyunk kénytelenek tovább menni majd. Az alagút bejáratához közelebb lépve, kivehető a sötétségben egy alak. Egy alak, aki összegörnyedve a térdére hajtott fejjel ül a barlang egyik sarkában.
Odarohanok hozzá és szinte rávetem magam. A boldogság megrészegít és nem tudok uralkodni magamon. El se hiszem, hogy ép és semmi baja. Köszönöm Istenem! 
A srác összerezzen és ijedten néz fel rám. Még a sötétségben is látom a kék szemeket, amiket azt hittem jól ismerek. De ezek a szemek, mintha valaki másé lennének, nem az övé. Zavarodottság és félelem tükröződik bennük, de egyik sem jellemző az én Jerodomra.
- Ki vagy?- kérdezi remegő hangon, amint eltol magától.
- Hogy érted, hogy ki vagyok? Hát Lia, nem ismersz meg? - kérdezem nevetve, de amikor látom az értetlen arckifejezését, nekem is lefagy a mosoly az arcomról. - Nem ismersz meg? - kérdezem már sokkal komorabban és összeborzongok. Hogy lehetséges, hogy nem ismer meg? Ennyire nincs sötét és ha én felismerem a hangját, biztos ő is ismeri az enyémet. És mintha a nevem is elfelejtette volna. Elfelejtett volna engem?