18. rész

Egy ágyú dörrenésére ébredek. A többiek sehol. Vajon itt hagytak egem? Nem, nem tennének ilyet. Elindulok a folyó felé, ahonnan vizet hoztunk. Egy ág reccsen valahol. A hang irányába kapom a fejem, de nem látok senkit. Amikor visszafordulok a menetirányba, egy szakadék tárul a szemem elé és én épp a peremén vagyok kénytelen egyensúlyozni. De hiába minden próbálkozásom, elkezdek zuhanni, lefelé a végtelen mélységbe. Hirtelen vízben találom magam. Érzem a bőrömön a csapódás okozta fájdalmat, de ez korántsem akkora, mint ha föld vagy kő várt volna a szakadék alján.
Kell egy kis idő, amíg magamhoz térek és ki merem nyitni a szemem a víz alatt. A sós víz azonnal el kezdi csípni és én a felszín fele kezdek úszni. Amikor fel akarok emelkedni, kezem üvegbe ütközik. Mintha egy jég réteget húztak volna a víz felszínére. Mivel fogy a levegőm, kétségbe esetten kopogni kezdek. Ráadásul, egy csáp nyúl a víz mélyéről és körbe fogja a lábam, lefelé húz. Egyre kevésbé látom a felszínt, körülöttem a víz sötétedik, ahogy a lény húz a mélységbe, a halál felé. Egy másik csáppal a nyakam fonja körül. Kétségbe esetten próbálom kiszabadítani magam a szorításából, de minden egyes mozdulattal csak rosszabb lesz. Fogy a levegőm és vele együtt az erőm is. Végül feladom a reménytelen kapálózást és bámulok előre a tengerbe. Így várom a halált.
 Kinyitom a szeme és verejtékben fürödve találom magam. A víz eltűnik, de a fuldoklás megmarad. Egy dühös, világoskék szempárba ütközik a tekintetem. Annabell a mellkasomon ül, vállaim lábaival tartja lenn és két kezét szorosan nyakam köré fonja. Próbálom levetni magamról, ami normál esetben sikerülne is, de tekintve, hogy kislány jó ideje fojtogathat már, a kísérlet nem jön össze. Kiáltani próbálok, de nem jön ki a hang a torkomon. Lábaimmal rugdosódok kínomban. Szemeim kétségbe esetten cikáznak. Úgy érzem tényleg itt a vég... Viszlát világ, most tényleg meg fogok halni. Végül is csak a szerencse játszott közre abban is, hogy eddig túl éltem. Milyen ostoba ábrándot kergettem én eddig? Én, mint a viadal győztese? Nevetséges. Aki nem tud rendesen elhajítani egy dárdát, az ne is álmodjon ilyesmiről. 
Vajon milyen világba kerül, aki meghal? Létezik túlvilág? Vagy egyszerűen megszakad a kép és többé nem leszek?Lehet, hogy ott sokkal jobban fogom magam érezni. Talán beleszeretek egy angyalba és együtt élünk, amíg.. hát örökre, mert itt az a kifejezés, hogy "amíg meg nem halunk" nem állja meg a helyét. De milyen lesz ténylegesen test nélkül létezni? Hát gondolom hamarosan kiderül. 
Behunyom a szemem és a sötétségbe bámulva várom az utolsó szívdobbanásomat. Hogy az ereimben megálljon a vér. A testem kihűljön és lelkem szabaduló rabként lépjen ki belőle.
De hiába várom. Bár a tudatom már elhomályosult, és kell egy pár lélegzetvétel, hogy felfogjam mi is történt. A szorítás a torkomon, a légcsöveimen a nyomás hirtelen megszűnik és a tüdőm újra levegő járja át. Azt hiszem nem értékeltem eléggé ezelőtt ezt a lételemet.
Nem merem kinyitni a szemem.  Mi van, ha csak megszokásból lélegzem és igazából meghaltam? Végül ráveszem magam. Résnyire nyitott szemmel fekszem tovább, majd amikor felülök és kinyitom teljesen a szemem, olyan látvány fogad amire a legkevésbé számítok.
Femina egy késsel a kezében szorítja egy fához Annabellt, a kést a nyakához szorítva. Jessie ijedt arckifejezéssel térdel mellettem és szaporán záporoz a sablonos kérdésekkel. Valamiért egyikre sem vagyok képes válaszolni.  Minden figyelmemet annál a bizonyos fánál zajló események foglalták le.
- Jaj ugyan már, Femina! Csak nem akarsz megölni... - nyávogja lenézően Annabell.
- Miért ne? - kérdezi kuncogva Femina. - Hiszen te is ezt tetted volna velem - sziszegi a lány és még jobban odanyomja a kését Annabell nyakához.
- Én azt nem gondoltam komolyan - próbálja kimenteni magát a másik. Gondolom rájött, hogy ki van szolgáltatva Femina érzelmi állapotának. Ha úgy tartja kedve, egyetlen csuklómozdulattal elvágja a lány torkát.
- Oh, fordított helyzetben ezt mondod... - ezzel csak rontott Annabell az így sem túl fényes helyzetén. - De tudod, hogy van ez...- amikor látja a kislány értetlenségét folytatja. - A viadal nem a kegyelemről szól. Nem lehet akárki a szövetség része, pláne nem olyan aki álmában megfojtja az embert. Szerintem meg kell halnod. - néz színlelt sajnálattal Annabellre. Pontosan azt ismételte neki, mint Annabell a szavazáskor.
A pillanat töredéke alatt történt. Femina villámgyorsan mozdult és a kés Annabell nyakában volt. A lány egy ideig fuldoklott, végül összegörnyedt a földön és ágyúdörrenés jelezte, hogy nem él már.

Csak megdermedve ültem a földön. Amit a fehér hajú lány csinált az egyértelműen hidegvérűségnek tudható be, de mégis megmentette az életem. Jessie fogja a kezem és egyre csak szólongat, de szavai elmennek mellettem, nem hallom őket. Valahogy nem tudok rá reagálni. Hiába emelkedik és süllyed a mellkasom újra, egy kicsit mintha meghaltam volna belül. Valami elromlott.
Azt hittem, hogy Annabell a szövetségesem. Még ha nem is voltunk annyira jóban, bíztam benne. Most már nem tudom, hogy ki mond igazat és ki ver át és tervez ellenem ilyen fajta merényletet.
- Lia, szólalj már meg! - könyörög Jessie. Egész éjjel ezt hajtogatta. Lassan hajnalodik. Én nem érzem a fáradságot magamon, de érzem, hogy Jessie ereje fogy. A kezdeti kedvességét és nyugodtságát idegesség és kétségbeesés váltja fel.
Legördül egy könnycsepp az arcomon és végig folyik. Az államnál megállapodik, majd egy hirtelen és vakmerő ugrással leveti magát, és az ölembe hullik. Egyre több társa jelenik meg az arcomon és patakként járják végig azt. A látásom elhomályosul és végül remegő kézzel ugyan, de letörlöm őket. Ránézek Jessiere, akiben pillanatok alatt újra felcsillant a remény aranysugara. Magához húz és megölel. Én a nyakába temetem az arcom és kitör belőlem a zokogás. A hátamat simogatja és nyugtatni próbál.
Ez nekem sok! Nem bírom tovább. Miért nem hagyták fenn az égiek, hogy meghaljak? Annyival egyszerűbb lett volna. Feladni és nem nézni vissza.
Kisírtam magam, de nem lett jobb. Amikor visszanézek Jessiere ő folytatja a kérdezősködést, de a torkom elszorul és nem bírok rájuk válaszolni.
- Lia, kérlek! - néz rám Jessie. Felhúzom a lábaimat a mellkasomhoz és a térdeimre hajtom a fejem. Jessie sóhajt egyet, majd feláll és elsétál.
Nem tudom, hogy meddig ülök mozdulatlanul, a földet bámulva. Talán egy-két óráig... Azonban amikor felnézek rá kell jönnöm, hogy az időérzékem becsapott, teljesen besötétedett.
Nova sétál oda hozzám. Nem messze ülök a tűzrakóhelytől. Egy kabátot terít a vállamra. Észre sem vettem, hogy mennyire hideg van. Felnézek rá. Aggódik. Eszembe jut az aratás napja. Hogy Bianka mennyire aggódott értem, az álmaim miatt. Nova azt hiszi, hogy végleg megkattantam?

- Igazad volt - jelenti ki. Összehúzom a szemöldököm. Nem egészem értem, hogy mire gondol - amikor megvédted Feminát. Nem rossz lány, plusz megmentette az életed. - rám mosolyog és szorosan átölel. Viszonozom az ölelését és ma először görbül felfelé a szám sarka. - Mi baj? - néz a szemebe Nova. Nem érti a szótlanságom okát. Én sem. 

Hirtelen megszólal Panem himnusza és megjelenik a sötét égbolton a címer. Először Annabell képét vetítik az égre és a torkom megint elszorul. Majd megjelenik az égen William képe. Kutatok az emlékeim között, de nem rémlik a halálát jelző ágyúdörgés, ha csak... nem akkor halt meg, amikor aludtunk. Visszaemlékezve az álmomban hallottam egy ágyúdörrenést. Az lejezte a vörös srác halálát. Velük együtt tizenkét halott. Tehát már csak fele annyian vagyunk. Mi hatan, Kim, Logen... Hú, ki is van még? Nick, Bred... hmm... Ó, Elizabeth és... és... még valaki. Basszus, nem jut eszembe, pedig tudom. Az a fekete hajú srác a kiképző központból. Biztos, hogy ő a tizenkettedik. 

A himnusz befejeződik és az ég elsötétül. Fáradtan feltápászkodok és odakecmergek Jessie mellé. Ő rám emeli fáradt, fekete szemeit. Üveges a tekintete. Mintha már lemondott volna rólam. Megpróbálok rámosolyogni és leülök mellé a fekhelyre. Halványan és egy picit erőltetetten, de viszonozza a mosolyom. Lefekszem és ő szorosan átölel hátulról. Biztonság érzetet ad a közelsége, de nem hagy nyugodni, hogy magára kellett erőltetnie azt a mosolyt. Talán megbántottam? Nem állt szándékomban. Nem akarom elveszteni őt. Ha elhidegül tőlem nem marad másom. Jerodhoz nem szaladhatok panaszkodni, hiszen az egyáltalán nem lenne korrekt. Nova is teljesen megváltozott, mióta itt vagyunk, mintha nem is ugyanaz az ember lenne. Ideges álomba merülök, de nem alszom sokáig. Arra ébredek, hogy borzalmas hideg jár át és vacogok. Felkelek, hogy elővegyek egy pokrócot, amikor zajt hallok a fák közül. Lassan elindulok a hang irányába, de nagyon sötét van. Hunyorgok, hogy ki tudjam venni a zaj forrását. A holdfényben kirajzolódik számomra végül egy alak, sőt kettő és még valami.  Közelebb megyek, hogy láthassam a tárgyat, amit a nagyobb alak fog a kezében. Az árnyék hirtelen a magasba emeli a tárgyat és annak a végére rávetül a hold ezüst színű sugara. Megvilágítva az árnyék kezében a pengét.