14. rész

Felébredek, teszem hozzá egyedül. Végig simítok a hajamon, ami alvás közben összekócolódott. Még elég korán van, de érzem, hogy már nem tudnék visszaaludni. Kikászálódom a mosdóba, amikor belenézek a tükörbe, egy beesett arcú, nyúzott lány néz vissza rám. Ez csak azért furcsa, mert nem érzem különösebben rosszul magam. Bemászok a kádba és elkezdek hajat mosni. A zöld sampont használom, bevillan a kép, amikor Jeroddal először aludtam együtt és összekentük egymást ezzel a cuccal.Azért látszik rajtam, hogy kapitóliumból jöttem... Néhány óra múlva egy életre-halálra menő versenyen kell rész vennem, de én azzal foglalkozom, hogy zsíros a hajam.
Fél hata fele Koraline bekopog a szobámba és szól, hogy hamarosan indulunk. Felkapok egy barna topot, egy cicanadrágot és egy pulcsit. Oktavia az ajtóban vár engem, amint kilépek, kézen fog és egyenesen a lifthez vezet. Két békeőr vezet minket a légpárnáshoz. Soha nem láttam még belülről légpárnást. Amikor felszáll, utoljára kinézek az ablakon, mielőtt elsötétítik. Nem nagyon értem, hogy mire ez a nagy óvatosság... Mintha bárki meg tudna szökni az arénából... Lehet, hogy már volt rá példa? 
Ez a gondolat kezd motoszkálni a fejemben, és csak akkor szakadok ki a merengésemből, amikor egy fehér ruhába öltözött nő ragadja meg a csuklómat. Ösztönösen kirántom a szorításából, mire a nő felemeli a kezében tartott fecskendőt. Engedelmesen odanyújtom végül a karom, mire éles fájdalmat érzem, ahogy a nő belém döfte a tűt. A nyomkövető egy darabig még világít a bőröm alatt, aztán kihuny a fénye és csak az apró dudor jelzi a helyét.
 Egy másik nő vízzel, meg ennivalóval kínál. Elfogadom a vizet és egy kekszet kezdek rágcsálni. Lassan eloszlik a nyugodtságom és felváltja a remegés és rettegés. Nem magamat féltem. Jerod. Jessie. Nova. Annabell.
- Hé, minden rendben lesz - simítja végig a karom Oktavia. - Én tudom, hogy te fogsz nyerni... - mondja és könnycseppek csillognak a szemében. A hangja remeg.
- Köszi - mosolygok rá. Stylisztom megfogja remegő kezem és biztatóan megszorítja. Talán mégsem olyan biztos a győzelmemben, mint azt mutatni akarja... De nem hibáztatom. Én sem vagyok biztos abban, hogy győzni fogok. Nem vagyok biztos abban, hogy győzni akarok...
Leszállunk egy föld alatti hangárban. Egy kis szobába vezetnek minket, ahol egy szekrény van és egy kis asztal. Oktavia egyenesen a ruhás szekrényhez megy és kinyitja. A szemem elé a szivárvány minden színében pompázó pólók és fehérneműk tárulnak. Oktavia kivesz egy világoskék toppot és egy barna rövidnadrágot. Ahogy a bőrömhöz ér az anyag, érzem, hogy vékonyabb mint gondoltam és könnyebb is, mint bármilyen ruha, amit eddig hordtam. Erre egy vastagabb, kívülről vízálló hatású pulcsit ad, alulra cicanadrágot, vastagabbat, mint amilyen volt rajtam. Alulra légáteresztő zoknit és bélelt, vízálló bakancsot. Utolsó simításként Oktavia rám ad egy krém színű, szőrme kabátot. Most már tényleg találgatni sem tudok, hogy milyen éghajlatú arénát kapunk...
 Egy kellemetlen hangú nő szól, hogy a kiválasztottak készülődjenek. Ráállok a kör alakú fémlapra. Oktavia odalép hozzá és még egyszer, utoljára megölel. Legalábbis az arca azt tükrözi, hogy már előre sirat. Rossz érzésem van és már egész testemben remegek.
- Mindenből van kiút - suttogja Oktavia, nem is nekem, inkább csakúgy maga elé. Majd komolyan a szemembe néz, mintha mondani akarna még valamit, de nem meri. Próbálom levenni az imént elhangzott egy mondatból, hogy mit akarhat üzenni, de végül arra jutok, hogy ezt is csak beképzeltem magamnak és nem akar semmit mondani ezzel.
Oktavia elválik tőlem és néhány másodperccel ezután leereszkedik egy üvegbúra, elzárva engem stílustanácsadómtól. Rátapasztom a tenyerem az üvegre és egy kicsit megijedek, amikor a talpam alatt a fémlap emelkedni kezd. Egyre kevesebbet látok Oktaviából. Amikor felnézek, megpillantom a világoskék eget.

*

Hatvan másodperc. Ennyi marad arra, hogy körbe tekintsünk a tájon és kitaláljuk, mihez is kezdjünk. Először minden fehér. Kell néhány másodperc, amíg a szemem hozzászokik a fényhez. És csak ezután van esélyem a megdöbbenésre. A fémlapok körben helyezkednek el. A kör közepén terül el az arany bőségszaru, amin a perzselő nap fénye megcsillan. A bőségszaru környékén mindenféle fegyvert látok. A szememmel Jessiet, Novát, Annabellt és Jerodot keresem. Látom a nagy számlálón, hogy már csak negyven másodperc maradt. A környéket szemlélem, de mindenhol csak homokot látok. Bedobtak minket egy sivatag közepére. A hőség csak ekkor jut el a tudatomig és majdnem ledönt a lábamról.

 Annyira rosszul kezdem magam érezni a nagykabátban, hogy kedvem lenne lelépni a fémkorongról és kihámozni magamról ezt a kályhát. Felnézek és látom, hogy a versenyzők nagyrészt ugyanígy vannak így ezzel, de végül magamon hagyom a kabátot. Amikor már csak tíz másodperc van, egy lelkes bemondó így szól:
- Hölgyeim és uraim! Kezdődjön hát, az Utolsó Éhezők Viadala. - mondja és amint a végére ér, megszólal a gong. Elkezdek teljes erőmből futni. Amikor hátra nézek, látom, hogy a körülöttem állók, mind menekülőre fogták és egy-egy túlélő hátizsákért küzdenek, hogy minél hamarabb elhúzzanak innen. Én rohanok tovább a bőségszaru felé. Tudtommal nincs más szövetséges csoport, úgyhogy jelenleg nem fognak minket megtámadni. Odaérek az arany építményhez és felkapok rögtön egy kést. Az utánam futó srác felé hajítom és bár eltalálom, a fiú feltartóztathatatlanul fut tovább felém. Odaér hozzám és rám veti magát. Felkapok egy másik kést és próbálom belé döfni, de a fiú nem mutatja különösebben a haldoklás jeleit. A földre szorítja a vállam és a hasamra ül. Rángatózok, de nem tudom levetni magamról. A fiú megragad egy kést és amikor már azt hiszem eljön a vég, kikerekednek a szemei és vért köhögve rám dől. Lelököm magamról. A háta mögött Jessie önelégült mosolyába ütközöm.
- Kösz - mondom kimerülten. Most veszem észre, hogy amíg én egy sráccal birkóztam, Jessie megölt három embert. Ahhoz képest, hogy mindenhol menekülő embereket láttam a gong megszólalásánál, elég sok holt test hever szanaszét. Már csak néhány hangya méretű embert látok a távolban futni.
Lehámozom magamról a kabátomat, a pulcsit, a cicanadrágot és a bakancsot. Elkezdek kotorászni egy ládában és büszkén rántok ki egy vékony lábbelit belőle.
-Aha! - kiáltom és a magasba tartom a cipőt. Felhúzom és hamar rájövök, hogy igazán kényelmes, viszont a talpa megvéd a forró homokból áradó hőségtől. Annabell és Stewe ugyancsak követik a példám és végül Nova szólal meg.
- A rohadt életbe! Nincs víz.- jelenti ki és bosszankodva arrébb hajít egy üres műanyag palackot.
- Sehol? - kérdezi hitetlenkedve Jerod és ő is kotorászni kezd. - így nem fogjuk sokáig húzni...- legyezi magát és beletúr az izzadtságtól csatakos hajába. Én is beletúrok a sajátomba. Nem szeretem, hogy hosszú. Hirtelen különös ötletem támad, felkapok egy kést és leülök egy ládára.
- Én azt hiszem levágom a hajam - mondom a kést forgatva a kezemben.
- Jó ötlet, - ül mellém Annabell. - az enyémet is megcsinálod? - kérdezi. A fiúk nem néznek annyira bosszúsan, mint hittem, hogy fognak. Minden szem végül Novára szegeződik, aki amikor észre veszi, bosszúsan csattan fel.
- Nem- mondja határozottan- nem, nem és nem. Csak azért mert az arénában vagyunk nem kell úgy kinéznünk, mint egy kutyának.- Én ráhagyom, mert ismerve Novát két lehetőség van. Vagy kitart a haja mellett és felfogja, vagy egy pár nap múlva úgyis olyan elviselhetetlen lesz a hőség, hogy ő is rászánja magát.
Elkezdem Annabell szőke tincseit vágni. Igazából, nem olyanra vágom, mint a fiúké, hanem inkább csak akkorára, hogy még össze lehessen fogni, de már nem ér le a vállig. Amikor kész vagyok, a kislány nézegeti magát egy kés pengéjében.
- Nem is rossz - jelenti ki végül és elmosolyodik. Én is levágom a sajátomat és összefogom.
- Na jó, ha kész vagytok,pakoljunk össze, mennünk kéne egy kis vizet keresni. - mondja Jessie, aki eddig csendben figyelte az eseményeket. Odadob nekem egy sapkát és ő is a fejére húz egyet - nem lenne jó, ha az egyikünk hőgutát, vagy napszúrást kapna. Pláne ha nincs vizünk. - mondja. Ez nem az a kihívó, szexi Jessie, akit mindenki megszokott. Novára pillantok és ő a szemét forgatja. Jessie sértődötten indul el.
 Kb. tíz perc múlva már mindeni teljesen kifulladt. Nem csoda, hiszen mindenkinél van egy hátizsák, benne a legfontosabb túlélési eszközökkel, ha valamiért szét kéne válnunk.
Jóval délután járunk, amikor a távolban valamin csillog a napfény. Hunyorogni kezdek, hogy kivehessem a dolgot. Amikor közelebb érünk, egy feketébe öltözött alakot látok meg. Valaki van ott. Futva indulunk felé. Látva, hogy egy kis tó mellett áll, mindannyian újult erővel kezdünk rohanni az alak felé. A lány, -gondolom lány, mert hosszú hajú- észre véve minket, elkezd menekülni. Megszorítom a kezemben az íjat és célba veszem, de a lány az előtt holtan esik össze, hogy elengedhettem volna a nyílvesszőt. Leengedem az íjat és körbe tekintek, hogy ki ölte meg. Végül a szemem megállapodik Annabellen. A kislány egy kis köpőcső szerű tárgyat tart a kezében. Biztos mérgezett nyilacskák tartoznak hozzá.
- Szép volt - állapítja meg elismerően Stewe. Én csak leesett állal bámulok egy pillanatig. Most már mindannyian tudjuk, hogy mire kapta Annabell a legtöbb pontot. Nova összehúzza a szemöldökét és a lelőtt lány felé indul. A lányon nincs cipő és a talpán vörös hólyagok vannak. Biztos égési sérülések a forró homoktól...
Odaérünk a kis tóhoz. Legszívesebben belevetném magam, de vissza kell fognom magam. Jessie odalép és beleérinti a kezét. Megnyugszom a víz láttán, hiszen nem egyszer láttunk már olyan, hogy a víz hiánya okozta a legnagyobb gondot. A tavaly előtti győztesek is majdnem kiszáradtak... Jessie arcán is megkönnyebbülés jeleit vélem felfedezni egészen addig, amíg bele nem ér a keze a vízbe.  Ahogy a csillogó víz hozzáér a bőréhez, a fiú felordít és kirántja kezét belőle. A fiú végtagja teljesen elfehéredett, majd apró vörös pöttyök jelentek meg rajta. Úgy nézett ki, mintha valami kimarta volna a bőrét. Lyukacsossá vált, majd vér kezdett belőle folyni. Nova intézkedett elsőnek és befogta Jessie száját, aki még mindig ordított.
- Kosztelint kevertek a vízbe - mondja gondterhelten Nova.
- Mit? - kérdezem. Hallottam már ezt a szót, azt hiszem kémia órán, de nem jut eszembe róla semmi. Talán az, hogy maró hatása van...
- Kosztelin. Egy leginkább lisztre hasonlító, fehér por, amit eredetileg fertőtlenítésre használták, de amikor rájöttek, hogy vízzel keveredve maró hatása van már inkább alagutak, vagy barlangok vájására használták, mert a kővel és a fémmel is könnyedén végez. Nem tudom elképzelni mi lett volna, ha tovább benn tartja a kezét, vagy esetleg beugrik vagy iszik belőle... - csuklik el Nova hangja. A gondolatba beleborzongok én is. Legjobb barátnőm magára erőltet egy mosolyt, hogy biztatni tudjon - ne aggódj! Vízzel könnyedén tudom kezelni. Valamiért úgy alkották meg, hogy, a víz az jó rá. De nincs sok időnk, amíg a seb elfertőződik. Hamar vizet kéne találnunk. - mondja Nova.
- Szerintem ott találunk - szólal meg Stewe, egy kis erdő részre mutatva. Egyikünk sem vette észre.
Amilyen gyorsan csak lehet, elindulunk az erdő fele. Jessie sokkot kapott, a szervezete így védekezik a fájdalom ellen és ennek következtében mindene remeg és alig tud járni. Félig Annabellre, félig rám támaszkodva biceg és közben önkívületi állapotban, össze-vissza beszél.
- Jaj, Jessie csak bírd még ki egy kicsit! - suttogom neki. Jerodra sandítok, aki elkapja a tekintetét. Féltékeny. Nem tudom, hogy honnan vagyok benne ennyire biztos, de tudom, hogy az. Mosolygok magamban. Bevallom, hogy tetszik, hogy két fiúnak is bejövök egyszerre. Főleg mert még soha nem volt ilyen.  Gyorsan leszidom magamat, hogy ilyesmiken jár az eszem, amikor szegény Jessie felájult a fájdalomtól.
- Ott! - kiált fel Stewe. - egy folyó. - mondja és átveszik Jessiet Annabelltől. Szinte futva indul a forrás felé.
- Várj! - kiált Nova és utánunk ered. - mi van, ha ez is mérgezett? - kérdezi Nova, miközben letép egy levelet egy közeli fáról. Beledobja a vízbe, de semmi nem történik. Még-egyszer próbálja, ugyanez. Amikor meglátunk egy tenyér nagyságú, piros tarisznya rákot az alján, fellélegez mindenki. Lefektetjük Jessiet a folyópartra és úgy helyezzük, hogy Nova hozzáférjen a sebhez. Én az ölembe veszem Jessie fejét és az ujjaimmal beletúrok a fiú csatakos, szőke hajába. Végig simítom az arcát, ami eltorzul a fájdalomtól, amikor Nova elkezdi kezelni a sebet. Amikor kész, megtöltök egy üveget vízzel és csepegtetek bele abból a fertőtlenítőből, amit még a bőségszarunál szedtünk össze. Amikor letelik a húsz perc, megitatom Jessiet, majd én is kortyolok belőle. Előhalászom a mellettem levő hátizsákból a kabátom és Jessie feje alá helyezem. Majd odalépek a folyóhoz és megmosom az arcom. A hajam, a kezem, de még a ruháim bevizezem. A többiek is hasonlóan tesznek, Jerod bemerészkedik a folyó közepére. Minden csendes és nyugodt. Nem olyan, mint a szimulátorban. Jerod elkezd úszni. Mindenki meg van elégedve, van vizünk, ennivalónk, fegyvereink, többen vagyunk, mint bárki az arénában. Kicsit hivatásosnak érzem magam. Ők szokták így levadászni sorban a kiválasztottakat. Hányinger fog el, mert nem akarok olyanná válni. De a sors, a legjobb időben siet a segítségemre. Elkezdik kilőni az ágyúkat, hogy hány kiválasztott halt meg eddig. Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc. Kilenc. Tehát még tizenöten vagyunk. Mi hatan, akkor kilenc félő és kétségbeesett gyerek rohangál még valahol az aréna területén.
Én, Jerod és Annabell elmegyünk vadászni. Stewe és Nova ott marad Jessievel. Nem látszik már rajta, hogy nagy fájdalmai lennének, de nincs valami jól.
Próbálok hangtalanul osonni a fák között, de nem vagyok ebben gyakorlott, így mindig sikerül rálépnek egy faágra, vagy egy száraz levélre. Célba veszek egy madarat, ami egy nyárfa ágain ücsörög. Kifújom a levegőt és elengedem a nyilat, ahogy Katniss ajánlotta. A madár holtan esik le a faágról. Most egy nyúllal próbálkozok. Ha a többiek is hasonló sikerrel járnak, három napi kajával megvagyunk. Már épp elengedném az újabb vesszőt, amikor valami megtöri a csendet: Jessie ordítása.