12. rész

Látom magam, ahogy bámulok vissza a tükörből. Mi féle hely ez?  Hogy kerültem ide? Egy labirintusba kerültem és minden egyes falon a saját tükörképembe ütközök. Hol vagyok? Hol van Jerod? 

- Jerod! - kiáltok, de nem jön válasz. Megyek tovább, keresem a kiutat.  Egyre bizarrabb érzés kerít hatalmába. Meg kell találnom őt! Minden tükörben csak magamat látom. Egy ideig bolyongok a tükör képeim között és hirtelen az egyik tükörben meglátom Jerodot. Elindulok abba az irányba, de tükörbe ütközöm. Megyek a másik irányba, de ott is változatlan. Egy hatszögű teremben vagyok, amiből nincs kiút. De hogy lehet a tükörben Jerod, ha itt nincs.
Támad egy ötletem és elkezdem egyesével összetörni a tükröket. Lehet így utólag ez nem volt olyan jó ötlet, mert a harmadik tükörnél már ömlik a vér a kezemből. Megtörlöm a ruhámban és folytatom. Meg kell találnom őt. Betörtem öt tükröt. Már csak egy maradt. Óvatosan, remegő kézzel nyúlok a tükör felé és rá akarom tenni a tenyerem, de a kezem átsiklik a tükrön és eltűnik mögötte.
Ez egy kapu! - hasít belém a felismerés. Lassan, félve megyek be egész testemmel a tükör, illetve kapu mögé. Amint teljesen bent vagyok, visszapillantva nem látom már az átjárót. Egy irányba lehet csak közlekedni... 
Az új hely egy különös, szürke szoba. Valamiért negatív kisugárzása van az összehatásnak, amit a szakadt függönyök és porosodó csipke terítők adnak. Régi polcokon, még régibb képek. Látom ott a nővérem, Bianka esküvői fényképét, a képet, egy régebbi képet, ahol anyám apám karjaiba ugrik, és végül egy olyan darabot, amin mi vagyunk Novával. Olyan boldogan mosolygunk, hogy elszorul a szívem. Fáj visszaemlékezni a barátaimra, a családomra. Olyan egyedül érzem magam ebben a szobában...

 Egy ezüstösen csillogó könnycsepp gördül végig az arcomon, majd lehullik a földre. Amikor hozzáér a padlóhoz, mitha savból lenne, elmezdi marni azt. Elkezd repedni a talpam alatt a szürke fa burkolat, így én odalapulok a falhoz. A lyuk nem tágít, egyre csak nő. 

Egy óvatlan lépésemmel letörik alattam egy deszka és én a mélybe zuhanok. Lehunyom a szemem és várom az éles fájdalmat, ami a földel való találkozásomat jelzi. De hiába várom. 

Résnyire nyitom a szemem, de a látványtól pillanatok múlva kikerekedik. A félmesztelen Jerod, repül a hátából kinőtt, fekete szárnyak segítségével. Megdörzsölöm a szemem, de a látvány nem változik. Miután már nem irultam-pirultam a fiú kocka hasától, csak élveztem a nyugalmat, ami belőle áradt és eltöltött engem. 

Kinyitom a szemem. Felnézek Jerodra és egy kék szempár néz vissza. A fiú nézte ahogy alszom. Végig pásztázza az arcom, majd gyengédem megsimogat. Rámosolygok és ő visszamosolyog. Amióta itt vagyok érzem igazán magamban a kiegyensúlyozottságot és a nyugalmat. 

Kék szemei felválltva ugranak a szememre és a számra. Ráhajtom a fejemet a mellkasára, ő átfogja a derekamat. Felnevet.

- Mi az? - kérdezem és felnézek rá. 

- Éjszaka annyira öleltél, azt hittem ki akarod belőlem szorítani az életet. - nevet fel ismét. Hirtelen elönt a szégyen érzet, amitől az összes vér az arcomba szökik. Ösztönösen a hajammal kezdtem babrálni. Felültem és kihúzódtam az ágy szélére. Felhúztam a mellkasomhoz a lábaim, a szemem elött pedig az eddigi rémálmok képei lebegtek. 

- Mi a baj? - fagyott le Jerod arcáról a mosoly. Közben kócos hajába túr. - Nem akartalak megbántani. 

Megint nem tudom elmondani h mit érzek. Nem tudom neki elmondani h nem az volt rossz, amit ő mondott, hanem az amit kiváltott belőlem. 

 Felállok és a szobám felé veszem az irányt, de az ajtóból még visszafordulok. 

- Semmi- erőltetek magamra egy halvány mosolyt. Majd elkapom a tekintetem és elmerülök a magányban. Lezuhanyzom, hajat is mosok, majd a szekrényhez fordulok. Végül egy bordó topra és egy fekete rövidnadrágra esik a választásom. Felveszek egy csíkos boka zoknit és kimegyek reggelizni. Az idő gyorsan telik. Mire feleszmélek, Peeta magyaráz nekem valamit a nyugtalanságról és hogy ne féljek az interjún az érzéseimről beszélni. 

Érzések... mintha valaha tudtam volna róluk beszélni. Kicsi koromtól próbáltak rávenni a szüleim arra, hogy merjem elmondani mit érzek. Persze utána sosem éreztem ennek a pozitív következményét. Az én szememben a reakcióik azt tükrözték, hogy ők nem értenek meg és felesleges elmondanom a fájdalmaim, mert a végén én húzom a rövidebbet. És persze a szüleim csak a véleményüket mondák el, de ezzel engem mégis egy lelkileg zárkózott lánnyá tettek. A barátaimnak sem mertem soha erről beszélni. A titkaimat megosztottam velük, de a szívemre egy olyan lánc fonódott, amit talán senki nem fog kinyitni soha. Nova, ugyan a legjobb barátnőm, erre az oldalra ő sem kapott soha betekintést. Nem akartam senkinek megmutatni mi van belül és pont emiatt lett egyre több feszültség a családom légkörében, főleg apukámmal. A nővérem, Bianka az egyetlen a családban, aki nem kérdezett soha erről és talán ez az oka annak, hogy ő állt a legközelebb hozzám. Sajnos én most is annak a híve vagyok, hogy az érzéseimet megtartom magamnak. 

- Lia, figyelsz rám egyáltalán? - kérdezi szemrehányóan Peeta. Biztos megint elbambultam... - azt szeretném, ha sírnál vagy ájulást színlelnél az interjún - folytatja a mentorom, amikor megbizonyosodik róla, hogy ráfigyelek.

- Igen... jó ötlet - dadog, de igazából fogalmam sincs, hogyan valósíthatnám meg ezeket. 

Aztán jön Koraline és vagy egy órán keresztül beszél arról, hogy csúnya a tartásom. Majd amikor már öt könyvvel a fejemen egyensúlyozok, bejelenti, hogy alakul. A régi embereknek  érdekes szokásaik voltak. Mármint hogyan javulna ettől a tartás?! Magassarkúban -Novának köszönhetően - egész jól közlekedek. Egy tíz centisben gyakoroltunk, de Oktavia később beállított egy tizenöt centissel és én csak ültem és néztem, hogy ezt most komolyan gondolja? Sajnos végül fel kellett venne és ebben azért jóval nehezebb volt járni, mint az előzőben, mert jóformán kitörtek a lábujjaim. Aztán bevezetett egy szobába, ahol az asztalon, a polcokon, az ágyon, de még a földön is mindenhol rajzok hevertek. Biztos ez Oktavia szobája, pedig nem néz ki rendetlen lánynak. A szoba közepén állt egy próbabábú, rajta pedig az interjúra tervezett ruha.
- Csodálatos... - rebegtem Oktaviának. - Oktavia, ez csodálatos! - a ruha maga sötétkék volt és hasonlított az előzőhöz, csak ez lefelé "hópelyhesedett be". Nekem ez mégis sokkal jobban tetszett mint az előző. Egy picit nagyobbak voltak rajta a hópelyhet és jobban kivehetők voltak. Hosszúak voltak az ujjai és a ruha eltakarta a bokáimat. Egy dolog zavart benne, még pedig, hogy elég mély volt a dekoltázsa, mell résznél pedig egy picit tömött... A körmeimet még az előtt meg akarta csinálni mielőtt belebújok a ruhába. Mivel lusta voltam levágni - hál istennek - ezért nem kellett műkörmöt ragasztani. A formára reszelés után, sötétkék körömlakkot rakott rá és azokra festett hópelyheket. Olyan ügyesen és gyorsan dolgozott, hogy én már beleszédültem. Biztos sokat gyakorolta.
Amint megszáradtak a körmeim, feladta rám ruhát. Mivel eltakarta a bokám, végül megkímélt az extra hosszú magassarkútól. Szinte láttam magam előtt, ahogy pofára esek az interjún.
- Forogsz benne egyet? - kacsintott rám Oktavia. Amikor elkezdtem forogni hópelyhek szállingóztak körülöttem. Mintha egy láthatatlan, csillogó falat húztak volna körém. A hajamat Oktavia felcsatolta és szépen, aprólékosan befonta, majd kihúzgált belőle tincseket és azokat begöndörítette. Ez csak azért nem tetszett annyira, mert így még jobban kiemelődött a dekoltázs. Egy ezüstösen csillogó nyakláncot is kaptam. A szememet tussal emelte ki és egy sötétkék füstös sminket varázsolt. Véleménye szerint nincs szükségem műszempillára, így csak extra dúsító szempillaspirált használt. A számat már nem hangsúlyozta ki ennyire Csak egy rózsaszín rúzs került rá és egy kis szájfény, ami rajtam nem marad meg sokáig, mert akaratom ellenére is lenyalom. Utolsó simításként a fejemre helyezett egy koronát, ami úgy nézett ki mintha jégből lenne. A tükörbe nézve mintha nem is magamat látnám.
- Lélegzet elállítóan festesz - rebegi Oktavia és látom rajta, hogy mindjárt elpityeredik.
- Köszönöm - mosolyodok el. Kimegyünk a szobából. Arra számítok, hogy a folyosón találkozom Jeroddal, de úgy tűnik elkerültük egymást. Vajon most is hasonló ruhában leszünk? Lassan kopogok végig az üvegcipellőmmel a padlón.

Régen a dédinagymamám mesélt egy szegény lányról, aki elhagyta az övét és a hercegnek át kellett kutatnia az egész falut, hogy megtalálja a lányt. Végül, mint minden ilyen bárgyú mesében, csókkal zárják. Ha én elveszteném a cipőm, Jerodnak legalább csak a szomszéd szobáig kéne jönnie.
Az üveglift felfedezett egy újabb szintet. A várakozóban már egész sok kiválasztott gyűlt össze. A szememmel felváltva keresem Novát és Jerodot. Majd a tömegen furakodva összefutok Annabellel.
- Szia, Annabell ugye? Lia vagyok. - szólítom meg kedvesen, miután egyikőjüket sem találtam és nem akarok egyedül ácsorogni.
- Oh, igen. Jessie mondta, hogy be akartál venni a szövetségbe. - mondja kedvesen és közben imádni-valóan rebegteti a pilláit. És mint emlegetett szamár feltűnik, kettőnket átkarolva furakszik közénk.
- Sziasztok! - mosolyog a fiú először Annabellre, majd rám - hű, Lia? meg sem ismerni. Káprázatosan festesz - mondja és közben végig mér. Bár nem túl feltűnően, mégis elég ideig ahhoz, hogy észrevegyem, elidőzik egy kicsit a dekoltázson. Majd megint a szemembe néz és én elpirulok. Egy kicsit kiráz a hideg és mégis izgatottság jár át. A fiú bókja - mind a kettő- nagyon jól esett.
- Köszi - mondom mosolyogva. Végig mérem a két szövetségesemet. Annabell rózsaszín, tollas ruhában van és sminkje is a lehető leghalványabb és kislányosabb. A ruhája a térdéig ér, onnan fehér kis harisnya vezet egészen a szintén babarózsaszín topánkához. Szőke fürtjei be vannak göndörítve és állig érőre vágták. A hajában masni ragyog. Az összhatásáról összeszorul az ember szíve, ha ránéz. Ennek a kislánynak kell bemennie az arénába? Ezzel persze a stylistok elérték a kívánt hatást. Biztos sok ember fog segíteni ennek a kis angyalkának. Bár, belegondolva, hogy ez az angyalka mindenkinél több pontot szerzett a pontozáson, lehet, hogy nem lesz annyira rászorulva a segítségre.
Jessie ruhája már egy kicsit felnőttesebb és elég... sexi. Ezek a kifejezések... De nem tudom jobban jellemezni. A srác tényleg nagyon...sexi. Szűkített fekete nadrágot visel, egy V-kivágású fehér pólóval. Nem a legelegánsabb, de itt nem is az a cél, hanem, hogy tetsszen a közönségnek. Egy zakó van még rajta. A haja be van állítva, de nagyon természetes hatása van. Mintha a srác felkelt volna az ágyból és rögtön így állt volna be neki. A csuklóján egy ezüstös karkötő van.
- De szép karkötő... - jegyzem meg, ahogy a fiú karján meglátom.
- Köszi, a bátyámtól kaptam még mielőtt eljöttem. - biztos jóban volt a bátyjával, ahogy én Biankával. Remélem anya és a nővérem férje most elterelik rólam a figyelmét és nem gubbaszt egész nap a tévé előtt, az ismétléseket nézve.
Látom Jessien, hogy feltörtek benne az emlékek és fájdalmas tekintettel sompolyog arrébb. Egy ideig után egyedül ácsorgok. Nem is tudom Annabell mikor lépett le... Majd meglátom Novát a tömegben. Nova most először hasonlít a régi önmagára. Szürke ruhája derék résznél összébb van húzva gumikkal, az oldala hasított, így a barátnőm combja is kivillan. Fekete hajzuhatagát leengedték és kivasalták, szögegyenes tincseiben gyémántos hajdíszeket vélek felfedezni.

- Én mindig mondtam neked, hogy sminkelj többet és a lábaid előtt hevernek majd a fiúk... - a régi külseje modorát is visszahozta. Újra úgy viselkedik velem, mint a legjobb barátnőm. Lehet, hogy megbocsájtotta a figyelmetlenségemet.
- Ezt nem egészen értem - vallom be neki. Mire célozhatott ezzel? Jerod nem azért alszik velem mert Oktavia szépen felöltöztet. Vagy igen? Így visszagondolva a vonaton is cuki volt már velem, pedig akkor még nagyon trutymó kinézetem volt... 
-"Hű, Lia... Káprázatosan festesz... különösen tetszik a mély kivágású ruhád!" - Nova elvékonyítja a hangját, úgy utánozza Jessiet, és közben a ruhám fölé hajol és meresztgeti a szemét. Egy picit eltúlozza, de engem megint kiráz a hideg és libabőrös leszek. Mi bajom van? Mintha Jerodról beszélnénk... - először Jerod, és most Jessie... nagyon beindultál kislány - kacsint rám Nova és mind ketten nevetünk. A régi pletykához tartozó nevetések... nagyon hiányoztak. Jeroddal is jó nevetni, de ez mindennél többet jelent.
- Miről társalognak a szép hölgyek? - érkezik meg Jerod és Novára majd rám néz. Az ő tekintete is többet időzik a mellemen a kelleténél. Most miért nem ráz ki a hideg? Most kéne, nem Jessienél...
- Semmiről... - mondja fülig érő, sejtelmes mosollyal Nova és elmegy.
Jerod éppen hogy megérkezett, kezdődik a műsor. A "talkshow", amit még mindig Ceaser Flinkerman vezet. Sárgára festett haja igazán... különleges. Szép sorban halad a körzetekben. Előbb a lányok, aztán a fiúk. A kapitóliumi gyerekek igazi színészek. Tudják mit kell mondani, hogy elérjék a kívánt hatást... Persze végignézni ezt a sok színjátékot elég rossz ízt hagy a számban. Hallom, ahogy Ceaser felkonferál a nagyközönségnek.
- Ragyogó és tiszta, mint a hó! Hölgyeim és uraim a hatodik körzetből: Lia Moor! - szinte hallom ahogy Bianka otthon pufog: Nem Lia Moor békésen üldögél a tévé előtt és nevet magában... Kisétálok a színpadra és a kamerák kereszt tüzébe. A reflektor elvakít. Magamban imádkozom, hogy csak el ne essek...  - Üdvözöllek Lia, foglalj helyet. - leülök a kiválasztottaknak fenn tartott, hófehér fotelbe.
- Köszönöm Ceaser! - villantom a legodaadóbb mosolyomat
- Úgy gondolom, mindenkinek elállt a lélegzete, mikor kigördültetek a kocsin. Úgy tudom a Cinna-csapat egy volt sminkese tervezte. - mondja a férfi, de az arca egy kicsit elkomorul. Azt hiszem mindenkinek fájó emlék, hogy Cinna eltávozott.
- Igen, Oktavia tovább viszi Cinna stílusát - mosolygok.
- Tehát forogni is fogsz nekünk ma? - derül fel a műsorvezető arca. - Nahát, lássuk! - kiált és én felállok a székből és elkezdek forogni. Hallom, ahogy a tömeg tombolni kezd, amint felhúzom magam köré az üvegburkot. Alig tudok megállni és még akkor is forog velem a világ, miután már tudom, hogy megálltam. Nagyon elszédültem. Remélem nem fogom elhányni magam...
- Kedvesem jól vagy? Eléggé elsápadtál.- folytatja Ceaser
- Igen, igen csak nagyon elszédül... - de nem tudom befejezni a mondatot, mert máris a földön találom magam.

*

Azt hiszem elég jól sikerült a terv. Még csak nem is kellett eljátszanom. Vajon ilyen lehetett Johanna Mensonnak is? Nem csak szerepet játszott, de a viadal kihozta belőle a talpraesettséget? Én elképzelhetőnek tartom. 

Az ágyamban ébredek. Jerod itt ül mellettem és simogatja az arcom. Vigyáz rám! Elmosolyodik, amint meglátja, hogy felébredtem. Viszonozom és lassan felülök. Még mindig az interjús ruhában vagyok, de kinézve az ablakon nem reggel van, inkább késő délután.

- Mennyit aludtam? - kérdezem egy ásítás társaságában. 

- Pár órát. - neveti el magát Jerod. - megnézzük az ismétlést? - tartja a kezét, hogy felhúzzon. 

Leülünk a tévé elé és végig nézzük a sok kérdést és a sok közhelyesebbnél közhelyesebb választ. Egy lánytól például azt kérdezte Ceaser: Mit csinálnál a bajnoki fizetéssel, ha megnyernéd a viadalt? Erre a lány megrebegtette a pilláit és érzelgősen azt felelte: Megpróbálnék világbékét hozni a világra. - a csaj válasza annyira röhejes volt, hogy Jeroddal a hasunkat fogtuk. Nem szép dolog, de tényleg elég gyenge próbálkozás... Majd jöttem én és pörögtem, majd elájultam. Ekkor Jerod berohant a kamera látószögébe, azzal mit sem törődve és fölém hajolt.

- Lia, mi történt veled? Ébredj - suttogta alig kivehetően. Majd felkapott és kicipelt a színpadról. (megint rongybaba feelingem volt) De mivel ez szinte olyan mint egy valóság show, ezért a kamerák azt is mutatták, hogy a színfalak mögött felébredek és köszönet képen csókkal jutalmazom Jerodot. A nézők ujjongva figyelik az eseményeket. Aztán jött Jerod interjúja, ami főként arról szólt, hogy ismertük-e egymást a kiválasztottság előtt? Mióta vagyunk együtt? Néha engem is mutattak a színfalak mögött, ahogy hol rebegtetem a pilláimat, hol csókokat dobálok, hol ájultan fekszem. Ezekre nem is emlékszem. Mikor történt ez? Tiszta agyrém... Kutatok az emlékeim között, de nem rémlik a pörgés után semmi. Most már tényleg nem lesz nehéz elhitetni, hogy dilis vagyok. Az igazság közelebb van, mint gondoltam. 

  Jessie interjúja. Mintha egy picit fel lenne kavarva, de lehet, hogy csak az idegesség. Főleg arról beszélt, hogy közel harcban nagyon ott van és a dárda hajítás is jól megy neki. Köszönt a tévén keresztül a bátyjának, majd egy kicsit kettejük kapcsolatáról. Miután Jessie apukája meghalt, a bátyja lett a családfő, tizenhat évesen, mivel az anyukájuk Jessie születésekor meghalt. A két testvér (a nyolc év körkülönbség ellenére) ezek után elválaszthatatlanok lettek. Nem csak testvérek, de legjobb barátok is. Valamiért Katniss története jut eszembe erről a storyról. Az apja meghat és ő lett a családfő, fiatalon. Egyedül kényszerült ellátni három fős családját és van egy kisebb testvére. 

 Miután lementek az interjúk Jerod felpattant és nyújtotta a kezét. 

- Hölgyem, nem fáradt? - bólintottam egy vigyor keretében és rákacsintottam. Ő erre felkapott és megint rongybabaként vitt be a szobájába. 

- Jerod, zuhanyozhatnék? lemosnám a sok sminket... - mondom. Nem jutott eszembe, hogy átmenjek a saját szobámba, hiszen ez közelebb volt. 

- Persze, nyugodtan fürödj le! - mondta kedvesen és adott egy pólót. 

Gyorsan befutottam a mosdóba, de alighogy beértem újabb probléma a láthatáron: nincs alsóm, csak a bugyi ami rajtam van... ami...őőő... történetesen egy tanga. Végül rávettem magam, hogy kimenjek abban. Gyorsan lezuhanyoztam, lemostam a sminket, kimostam a hajamból a hajlakkot és a csillámport és rászántam magam az öltözködésre. Egy jó darabig időztem a tükör előtt és néztem a hosszú, fehér pólót, ami szinte átlátszó volt, de ezt az akadályt, gyorsan orvosolni tudtam egy toppal. A fekete tanga már több gondot okozott, mert bár a póló eltakarta, tisztán kivehető volt, sötét színe miatt. Szégyellősen bújtam ki Jerod már átöltözött. Na jó, az túlzás, hogy átöltözött, inkább csak levetkőzött. Egy szál alsónadrágban ült az ágyon és olvasgatott valamit. Teljesen zavarba jöttem és egy pillanatra elfeledkeztem saját, még cikisebb öltözékemről. Persze ha tizenhét lennék és már vagy fél éve együtt lennénk, de nem ez a helyzet. Tizenöt vagyok és négy napja vagyunk együtt... 

Jerod felnéz és kikerekednek a szemei. Aztán felveszi a sármőr mosolyát és én újból elpirulok. 

- Azt nem mondtad, hogy plusz is kapok... - nevetgél. Nagyon zavarba jövök, de ezt próbálom leplezni. 

- Oh, nem tetszik. Megyek és átöltözök - mondom csalódottságot színlelve és visszafordulok az ágy széléről. Szerencsére Jerod résen van és elkapja a csuklóm.

- Ezt egy szóval sem mondtam. - vigyorog és megcsókol. Már nem is annyira bánom, hogy ezt vettem fel. 

Sokáig csókolózunk és én amikor hozzám ér a fellegekben járok. Nem gondolok arra, hogy két nap múlva bedobnak minket egy arénába, ahol egymás ellen kell majd versenyeznünk és küzdenünk a túl élésért. Nem gondolok rá, hogy onnan az egyikünk nem jön ki élve. Mert én nem a jövőnek élek. A jelenben létezem és jelenleg nem szabad agyalnom azon, hogy mi lesz holnap, mert akkor tényleg összeroppanok.