10. rész

A napfény simogató melegségére kelek. Félálomban kezdek tapogatózni. Ujjaim Jerod után kutatnak, de mikor nem találom, kinyitom a szemeim és ekkor eszmélek a valóságra. Jerod nincs mellettem, pedig igazán vágyom rá, hogy karjaiba zárjon és meg védjen a ránk váró szörnyűségektől. Az idő rendkívül monotonan halad és engem ez rendkívül zavar. A modern falióra ketyegése, a vízsugár egyenletes csobogása, a gondolataim, még a ruha felvétel is idegesít. Kislattyogok az étkezdébe, ahol még csak Peeta és Jerod stylistja, Flavius ücsörög. Flavius éppen lelkesen magyaráz egy vanília illatú sál készítési folyamatáról. A kapitóliumban az ilyen cuccok lázba tudtak volna hozni, de azóta minden megváltozott : az érzéseim, a céljaim, még a nevem is.
Csak tologatom az ínycsiklandozó illatú reggelit a tányéromon. Nincs étvágyam, pedig szükségem lesz az erőmre. Ma van a pontozás. 10-re le kell mennünk a Kiképző központhoz, ahol megnéznek minket, majd 1-12-ig pontoznak. 
Mindenki szótlanul ül az asztalnál. Jerod nem különösebben látszik sértődöttnek, annak ellenére, hogy tegnap veszekedtünk. Nem szólal meg senki. Flavius ugyan megérkezésem után még magyaráz egy darabig a sálakról, de mivel észreveszi, hogy senkinek nincs hozzá fűzni valója, elhallgat.  Dobolok az ujjaimmal.
"Miért vagyok ideges?!!"- kérdezgetem magamtól- "nincs rá okom... Igyekszem, hogy ne legyen bűntudatom. Hogy ne hibáztassam magam. Jerod tévedett! Nem én! Jerod tévedett, nem én! Egyre idegesebben dobolok, aztán felállok az asztaltól és kirohanok az étkezőből.
Túl jól játszom az őrült lány szerepét! Lehet, hogy kezdek tényleg becsavarodni??? Hát az biztos, hogy ha így folytatom nem lesz nehéz eljátszani.
Becsaptam az ajtót és ledőltem az ágyamra.
- Több idő kell... - mondom magamban. Fekszem tovább. Nem is tudom mennyi ideig gondolkozom, mikor hirtelen kopogást hallok. Majd kiugrottam a bőrömből ijedtemben.
- Háromnegyed tíz van, Lia! - szól az ajtó túl oldaláról Koraline. Kinyitom a szemem és lassan elkezdek feltápászkodni az ágyról. A kezeim annyira elzsibbadtak, hogy alig tudom felhúzni az edző bakancsot.
Amikor megérkezünk a várakozó tetembe, a társaság felét sem találjuk ott. Jerod és én leültünk egy padra Nováék mellé. A párja egy nagydarab izmos fiú aki remegő kézzel simogatja a lekopott körömlakkot. Lehet, hogy nem én vagyok a legőrültebb a versenymezőben.
Lassan tíz óra és szólítják a versenyzőket. Jerod mielőtt bemenne, megszorítja a kezemet és így szól:
- Sok sikert! - az érintésére megborzongok.
- neked is - mosolygok rá, erre ő elvigyorodik. Ezt a mosolygását magamban sármőr vigyornak neveztem, mert ezzel teljesen elbűvöl. Annak ellenére, hogy tegnap haragudtam rá, imádom a mosolyát! Imádom...
Elengedi a kezem és én végig figyelem, amíg be nem lép az ajtón. Amikor elmegy nagyon egyedül kezdem magam érezni és elmélyedek a gondolataimban. Állandóan ugyanazok a kérdések: Jó ötlet-e a szövetség? Mi lesz a kislánnyal? Bízhatok a többiekben? Megnyerhetik hárman a viadalt?
Rettegek, hogy a szövetség csak tovább ront a helyzeten. Elég azon aggódnom, hogy melyik a három közül. Nem szeretnék ha ez bővülne hatra.
Merengésemből végül Nova rángat ki.
- Lia, - ízlelgetve mondja ki a szót - szerinted hány pontot kap?- orrával az ajtó fele bök, amin Jerod néhány perce bement.
-Hát... Igazából nem nagyon tudom, hogy mivel készült... - hebegem, mert nem gondoltam rá, hogy megkérdezzem tőle. Egy percre elgondolkodtam, mit gyakorolt a kiképzésen. Tűzgyújtás, ehető növények, búvóhely készítés ugrik be. Ekkor döbbenek rá, hogy nem tudom, hogy mit tud az, akire feltétel nélkül rábíznám az életem. Jerod erősebb a legtöbb kiválasztottnál. Ebből logikusan az következik, hogy jó a közelharcban vagy a dárdahajításban, míg én a spagetti kezeimmel alig bírom felemelni. - de jól tud kardozni - helyesbítek végül Novának.
A beszélgetés ennyiben maradt, mert egy monoton, gépies női hang így szólt:
- Lia Moor jelenjen meg személyes bemutatkozásra. - tétovázva indultam, mert még mindig nem szoktam meg az új nevet. Lassan felálltam és elbotladoztam az ajtóig, amin  Jerod diadalittas arccal lépett ki. Rám mosolygott, aztán leült Nova mellé, aki elkezdte kérdezgetni. Még egy pillantást vetettem rájuk, aztán egy nagy levegő kíséretében beléptem az ajtón.
 A falak némaságba börtönöztek. Nem hallottam többé Nova csicsergő, affektálós hangját. Csak a komoran kémlelő játékmesterek lélegzet vétele törte meg a csendet. Mind engem néznek. Elkezdek szédülni. Érzem, ahogy a lábaim egyre gyengülnek és nem bírnak megtartani.
- Nem! Ennek most jól kell sikerülnie. A támogatók miatt.- ismételgetem magamban, de nem nagyon használ. Nem tudom beazonosítani, hogy hol lehetnek az íjak...
 Végül valahogy megtalálom és a kezembe fogom az elsőt, amit érek. A kezem remeg. Igazából egész testemben remegek. 

Nem lenne szerencsés, ha elájulnék, mert nem hiszem, hogy kifogom bírni támogatók nélkül. Ha most nem bírom ki, az arénában sem fogom. Ott pedig egy idő után mindenki magára van utalva. Ha nem edződöm meg idegileg, nem lehetek győztes. Behunyom a szemem és elképzelem, hogy az egyik kapitóliumi füvész kertben vagyok. A fű eredeti színében pompázik, ott nem uralkodik az a csicsás kapitóliumi szokás, hogy lilára és babarózsaszínre festik a füvet. Minden békés és nyugodt. Csak a madarak csiripelése töri meg a csendet. A fű helyett pompáznak a mindenféle színben tündöklő ibolyák, orchideák, azáleák és rózsák.

 Mióta Snow elnök meghalt,  a rózsákat nagy rész kiirtottak, hogy a -lázadók szavával kifejezett- becstelen uralkodása emlékét is eltöröljék. Így az a tény, hogy a füvész kert megőrzött párat, ritkaságnak számít. Minden teljesen természetes, kivéve az eperfa lombjai között gubbasztó fecsegőposzáta. Katniss jut eszembe, ahogy énekel az egyik propaganda filmben. Mi is volt a dal? Eljössz-e, ahhoz a fához, ahol egy férfit...

-Miss Moor! Mi várunk... - az egyik játékvezető éles, cinikus hangja zökkent ki. Megnyugodtam. Nem tudom mennyi időt vett igénybe, de a módszer működött. Megnyugodtam. Felemelem az íjat és odamegyek az egyik céltáblához. Célzok és lövök. Eszembe jutott, hogy álló emberen még nem is gyakoroltam. Csak a szimulátorban és ez, ahhoz képest nagyon egyszerű. A szívébe találtam. A másodikat a feje közepébe repítettem. A harmadik a hasát szúrta át. Elégedetten néztem a bábút, majd a Játékmesterekre pillantottam. Nem nyűgöztem le őket, mi több unott arccal sutyorogtak valamit, majd rám néztek.
- "Ez nem lesz elég - mondtam magamban. - De mit csinálhatnék? Gondolkozz, Lia, gondolkozz!" Eszembe jutott, hogy régebben kötelező volt a suliban gimnasztikára járni. Megfogtam megint az íjat és megpróbáltam különböző ugrásokat, pördüléseket, forgásokat, gurulásokat bemutatni, több, kevesebb sikerrel. Aztán megint ránéztem a játékvezetőkre, egy-kettő már elmosolyodott, de a többi ismét unottan nézett.
- Mit csináljak még mondjátok meg? - legszívesebben ezt kiabáltam volna nekik. Bemutattam nekik a leggyorsabb tűzgyújtási módszeremet, majd a köpő csövekhez fordultam. Összekotyvasztottam gyorsan egy kis főzetet, amibe belemártottam a köpőcső lövedékeit, a pici nyilakat. Ahhoz a bábúhoz fordultam, ami úgy van programozva, hogy reagál, mint ha egy ember lenne. Tulajdonképpen egy organikus robot. Kilőttem az első nyilacskát, ami a bábú nyakába talált. Elértem a várt hatást. A bábú elkezdett öklendezni, majd nyilvánvalóvá vált, hogy "halálán" van. Mivel a főzetbe az éjfürtnek nevezett bogyó egyik rokonát raktam bele, ami a légzésre hat és hamar megfullasztja áldozatát.
 Újra felnéztem a játékvezetőkre és elégedetten nyugtáztam, hogy érdeklődést mutattak felém. Ilyet biztos nem láttak senkitől, hiszen a körzetekben ez a bogyó ugyan gyakori, de kapitóliumi gyerek jó esetben tankönyvben lát ilyet.
Az egyik játékmester felírt valamit egy papírra és szólt, hogy távozhatok. Amikor kiléptem a hang szólította Jessiet, a szövetségesünket. A fiú, körül-belül öt centivel magasabb volt Jerodnál. Szőkésbarna haja kiemelte nagyon sötét barna, szinte fekete szemeit. Jessie, ugyan vékonyabb volt, mint Jerod, de látszott rajta, hogy ő sincs híján az izmoknak. Rám nézett a bogár szemivel és én nem is tudom miért, de elmosolyodtam. Boldog voltam, hogy túl vagyok rajta, Boldog voltam, mert sikeresen teljesítettem. Boldog voltam, hogy kijöhetek a csend börtönéből.
Felmentem a lakosztályba. Amikor kinyílt a lift ajtaja Jerod várt engem ott. Én automatikusan a nyakába ugrottam, ő egy kicsit megtántorodott, de megbírt tartani. Átölelt és a karjaiba zárt. Amikor véget ért az ölelés, egy puszit nyomott az arcomra, majd tovább állt. Én kővé dermedtem és éreztem, ahogy a puszi helye forr. Én égek egész testemben. Szerelem tüze ég bennem.
 A szobámban voltam, amikor ezt a felfedezést megtettem, így senki sem hallhatta, amikor elnevettem magam. A jeges lány és fiú nem nagyon illik két tűzre lobbant szerelmeshez...
 Végül is a jégbogyó mentette meg a pontszámomat. A mérgező trükk nélkül, biztos kevesebbet kapnék. Amúgy ironikus, hogy pont jégbogyónak hívják, hiszen én vagyok a lány, aki hópihe palástot húz maga után. A jégkirálynő, aki a szerelembe fog belehalni, hiszen a szerelem tüze elolvasztja belülről. Tragikus. Megint kezdek nyugtalankodni. A halálra gondolok és már az sem segít, hogy az az én világom lesz. Ideges vagyok. Nem rémlik, hogy mit csináltam tegnap előtt, emlékezet kieséseim vannak. Majd hirtelen lecsukódnak szemeim és csak a koppanást hallom és a fájdalmat a karomban.
 De hát ez én vagyok! Mármint szószerint én vagyok a padlón. Végig nézek a testemen, ami most egy kicsit áttetszően hat. Majd ránézek a földön fekvő lányra, aki néhány pillanattal ez előtt még én voltam. Lehetséges ez egyáltalán? Látom magam kívülről... Vajon meghaltam? Igazából mindig is érdekelt a szellem világ, így olvastam régebben róla. Nem kéne fényt látnom vagy ilyesmi? Odamegyek a testemhez. Lehet így nevezni? Tehát odamegyek a lányhoz és megpróbálom felébreszteni. A kezem átsiklik a testén, nem tudom megérinteni. Kimegyek az ebédlőbe, ahol ott van Oktavia, aki épp egy hópelyhet rajzolgat egy lapra.
- Oktavia - szólítottam, hátha hall engem. -Oktavia- semmi válasz. Stylistom békésen rajzolgatta tovább a hópelyhet.
 Hirtelen támadt egy ötletem és lementem a Kiképző Központba. Ott még mindig tartott a személyes bemutatkozás. Besurrantam a csendes pontozó szobába és ott megláttam Novát, aki épp egy kést hajított bele a bábu szívébe. Ügyes lány, azt meg kell hagyni, ő az utolsó, de engem nem ez érdekelt. Hiszen Nova a legjobb barátnőm, ismerem minden mozdulatát. Legalábbis a régi énem ismerte. Felmentem oda, ahol a játékmesterek állnak és unottan figyelik Nova bemutatóját. Odaosontam a füzethez, amibe bele írták a versenyzők eredményeit. Először kicsit meglepődtem, hogy nem számító gépbe írják, de úgy látszik ez így könnyebb.
 Lépések zaját hallottam, gyorsan felpillantottam, de senki nem mozdult körülöttem, így lázasan kutattam tovább. Éreztem, hogy valaki majdnem fellök, megint körbe pillantottam, de nem volt körülöttem senki.
-Lia, Lia - remek, most már hangokat is hallok... Mondjuk ez a hang nagyon ismerős...
Kinyitom a szemem. A szobámban vagyok és Jerod fölém emelkedve néz rám és lázasan ébresztget.
- Végre, már azt hittem, hogy...
- Láttam magamat kívülről Jerod- vágtam a szavába. - mármint szószerint láttam a testem, ahogy fekszem a földön. - Jerod közelebb hajon és bizalmaskodva szól:
- Peeta engem is beavatott az őrült lány szereposztásba, úgyhogy nekem nem kell eljátszanod. - először nem is fogtam fel, amit mond, de amint eljutnak hozzám a szavai felpattanok a földről:
- De én nem játszom meg, tényleg láttam - mondom kissé ingerülten, mert felháborít, hogy Jerod nem hisz nekem. A fiú a vállamra teszi a kezét és puszit nyom az arcomra
- Jól van...-  hagyja végül rám. - Megnézzük a pontokat? - bólintok és így megyünk ki a nappaliba, ahol Peeta, Koraline, Octavia és Flavius már a tévé előtt várakoznak. Jerod leül egy fotelba, amin szemmel láthatóan csak ő fér el. Csalódottan sétálok arrébb, de mielőtt választhatnék másik helyet, Jerod elkapja a csuklóm. Odahúz a fotelhoz, én elvesztem az egyensúlyom és ráborulok Jerodra, aki mintha számított volna rá, megtart majd az ölébe ültet. Én elfordítom az arcom két okból is. Egy rész tuti pirosabb a fejem már, mint egy paradicsom, más részt nem barom megállni, hogy ne vigyorogjak. Végül ráülök a fotel kartámlájára és a lábim hídszerűen Jerod ölében vannak. Rádőlök a vállára és így nézzük a tévét. Egy jódarabig kell várnunk, mire a hatoshoz érnek. Először Jerodot mondják: 8. Jerod egy picit elfancsalodik,

de aztán végül magára erőltet egy mosolyt. Majd engem mondnak. Tippelek hányas lesz. Mondjuk számítok egy olyan 6-7-es re.
- Áhh, nem bírom nézni - kapom a kezem az arcom elé. Aztán kikukucskálok és meglátom, ahogy belebeg a kilences szám! Először megdörzsölöm a szemem, de nem káprázik. Tényleg kilenc. Elmosolyodom, majd Jerodra pillantok, aki viszont nem mosolyog velem. Igazából látszik rajta, hogy zavarja, hogy többet kaptam nála.
- Még van egy bejelentés, mielött megmutatnánk a sorrendet!- mondja a műsor vezető- mivel ez az utolsó éhezők viadla, úgy döntöttünk megadjuk a kiválasztottaknak azt a lehetőségüket, hogy mulassanak még egy jót. Az interjúk után még tartunk egy bált, amit a tévé is élőben fog közvetíteni - mondja örömteli hangon a férfi és felkacag. - Jó szórakozást!
Végül megmutatják a listát, hogy ki áll az első helyen pontozásilag. A szemeim kikerekednek, amikor meglátom ki áll az első helyen. Jerodra pillantok, aki szintén le van döbbenve. Jessie második lett tíz ponttal és vele holt versenyben van még két ember: egy lány a hármas körzetből és egy fiú, azt hiszem a tizes körzetből. Velem fej-fej mellett van Nova és egy fiú az ötös körzetből. Jeroddal holt versenyben van egy fiú az első körzetből. Egyetlen egy valaki kapott tizenegy pontot: a kislány a hetes körzetből, Jessie párja.