7. rész

Az üveg lift lassan mozog. A másodpercek órákká válnak.Figyelem a tájat. Hegyek, erdők. Ez veszik körbe a kiképző központot és a szállást. A tizenharmadik körzet területén ugyan kihalt és poros, de a mögötte húzódó táj valósággal letaglóz. Révületemből az ébreszt fel, hogy elmerülünk a föld tengerében és ereszkedünk a kiképző központhoz a föld alá. Rá tapasztom az üvegre a kezem. Visszaakarok menni. Elakarok menekülni. Ki a poros utcákra és addig menni, amíg füves területhez nem érek és gyönyörködni a tájban egész nap.
 A kapitóliumi osztálytársaim nagy része hibbantnak tartott, mert a város azon kevés részét kerestem állandóan, ahol a fű zöld és a fák igaziak. Ez  a rajongás nem tudom honnan jött. Talán az éhezők viadala nézése közben éheztem meg a természetre, amiben a kiválasztottak próbáltak életben maradni. Valamiért annyira magával ragadott a viadal, hogy mindig arra vágytam, hogy versenyzőként vehessek részt. Egészen tavaly tavaszig, amikor bejelentették, hogy mégis megtartják az utolsó éhezők viadalát. Azóta is azon gondolkozom, hogy lehettem olyan álmodozó, hogy nem fogtam fel, hogy ez nem csak egy játék. Ez a valóság. Az arénában igazi fák, igazi folyók, igazi vadállatok vannak és főként igazi kiválasztottak.
 A mínusz 23. szinten van a kiképző központ. Nem tudom fölötte mi van, talán az átalakító szobák. Minden esetre a kiképző központ hatalmas és nagyon modern. Oktavia nem viccelt, amikor azt mondta, hogy mindent megtesznek azért, hogy gyakorolhassunk. Már elmúlt tíz, de még csak a kiválasztottak fele bolyong álmosan az állomások között. Hát igen, a kapitóliumiak soha nem voltak híresek a korán kelésükről. Azok akik itt vannak körbeállnak egy nőt, aki a szabályokat magyarázza. 

Nem nagyon figyelek rá, inkább a versenytársaimat méregetem. Jerodot nem kell, mert róla tudom, hogy ha akar, könnyedén felkap és le fog. Ellene semmi esélyem. A kiválasztottak nagy részét  nem ismerem, szerencsére. Néhány ember megragadja a figyelmem. Egy tizenkét éves szőke kislány , egy borzalmasan hajlékony lány, egy sötét bőrű izmos fiú.
 Miután a nő befejezte a mondókáját, mindenki elmegy, hogy gyakoroljon. Én és Jerod együtt megyünk először a tűzgyújtó állomáshoz. Nekem szinte elsőre sikerül meggyújtanom két kő segítségével. Jerod egy ággal próbálkozik, amit hozzá kell nyomni egy deszkához és közben gyorsan sodorni. Szegény sokáig próbálkozik, de nem megy vele sokra.
- Várj, segítek!- mondom és megfogom a kezét és megmutatom neki hogy hogy csinálja. Utána már a harmadik próbálkozásra sikerül neki. Hálásan néz rám és én megszorítom a kezét. Ezt néhány kiválasztott észre vette, de próbálok nem törődni a beszólásokkal, amiknek a feladója főleg az izmos srác. Ahogy átmegyünk egy másik állomáshoz, érzem ,ahogy minden tekintet ránk szegeződik. Jerodra sandítok, aki láthatóan rosszabbul tűri a beszólásokat, mint én.
 Épp a kötél csomózást gyakoroljuk,amikor egy szőkés barna hajú fiú jön oda hozzá:
- Hé hó fiú, csomót tudsz kötni egyedül, vagy abban is segít a kisasszony?! - kérdezi, mire a mögötte álló lány elkezd nevetni. Jerod felpattan és hozzá nyomja a fiút a falhoz. A fiú próbál szabadulni, de Jerod felemeli a pólójánál fogva és a srácnak nem ér le a lába a földre.
- Nem ajánlom, hogy ezt megismételd! - mondja Jerod és közben minden izma megfeszül. A fiú fuldokolni és kiáltozni kezd, így úgy látom jónak, ha ezen a ponton közbe lépek.
- Jerod, ne csináld! Nem éri meg rá pazarolni az energiáidat, menjünk inkább tovább - mondom, hogy úgy tűnjön teljes mértékben az ő oldalán állok, ami amúgy így is van, csak szerintem egy picit túl reagálja. Jerod elengedi a fiút, aki levegő után kapkod. Elhúzom onnan és tovább tolom, addig az állomásig, ahol íjakkal lehet gyakorolni. Még a távolból hallom, ahogy a fiú beszél.
 - Persze, nem elég, hogy kis híján megfojtott, adjunk a kezébe fegyvert! Kiváló ötlet... - Jerod felé kapom a tekintetem, aki jó esetben nem hallotta. Én is elkezdek gyakorolni, vagy inkább bajlódni az íjjal, mert, amíg Jerod lövöldözik, nekem az aljazással is problémám akad. Nagy nehezen sikerül, de akkor kicsúszik a kezemből egy nyíl és Jerod céltáblájának a közepébe találok. Az oktató elismerően bólogat:
- Nagyon jó! Csak legközelebb próbálj a saját céltábládra célozni.  - mondja és én egy kicsit elpirulok, mert arra céloztam...
 A dárda hajítás sem megy túl fényesen, mert Jerod segítsége kell hozzá, hogy meg tudjam emelni az dárdát. Végül sikerül annyira megszoknom a súlyát, hogy el tudja dobni egy méterre. Ebben csak az a rossz, hogy a célbábuk öt méterre vannak. A kés dobálás egész jól megy. Tízből három a szívbe, négy a feje talált.
Boldog vagyok. Nem tudom, mi ennek az oka -talán a sikerek, amiket ma elértem, - de jó érzés, ezért meg sem próbálom keresni az okát, mert akkor eltűnhetne. Jerodra nézek és csak nézem. Nem gondolok semmire. Próbálom kizárni, azokat a gondolatokat, amik elronthatnák a kedvem. Jerod visszanéz és értetlenül felhúzza a szemöldökét és a szemeivel az kérdi: "Mi van?". Megrázom a fejem, hogy semmi. Ekkor odajön és megölel és én azt szeretném, hogy ne legyen soha vége. Bárcsak így maradhatnánk örökre! Bárcsak eltűnne minden és mindenki körülünk és csak mi lennénk. Mi és az ölelés, ami életben tart. Ami  megvéd a szenvedéstől és az őrlődéstől, amin most keresztül mennék, ha nem lenne ő. Ő, aki egész éjjel őrizte az álmom és őrizni is fogja, még egészen három napig. És ekkor felébredek. Visszatérek az elképzelt világomból, ahol én és Jerod örökké ebben az érzésben élhetnénk és nem fenyegetne semmilyen veszély. Az elképzelt világban nem élne senki rajtunk kívül. Csak mi lennénk és az ölelés... De nem, mert mi nem ebben a világban élünk, hanem a valóságban. És a szörnyű valóság az, hogy három nap múlva nem lesz ölelés, nem lesz lehetőség. Vagyis lesz: egy. Egy lehetőség lesz, amit ha elszalasztunk az az életünkbe kerül. Valamelyikünkébe, vagy mindkettőnkébe.
 Eltolom magamtól Jerodot. Nem érzem már a melegséget, ami eddig elöntött. Már csak a szorítást érzem az ölelésben, ami megfojt, ha nem szabadulok tőle. Rám néz. Megint nem érti mi bajom. Hát persze, hogy nem érti, legszívesebben elmagyaráznám neki, elmondanám, hogy mi bánt, de nem lehet. Itt és most nem. Ezek az emberek az ellenségeim és nem tárhatom eléjük a félelmemet vagy a boldogságot, mert a boldogság forrását megszüntetik, a félelmet pedig ellenem használják.
 Arra a lányra is ellenségként kéne gondolnom, aki belép az ajtón. Mintha egy kicsit meggyötörtebb lenne, mint általában, és a haja begöndörödött, nincs kivasalva. Látszik rajta, hogy zavarja, hogy nincs csicsás cuccokban, vagy giccses ruhákban. A lány, aki az ellenségem, de nem akarom, hogy ellenem fordítsák. A lány, aki egész életemet végig kísérte. A lány, aki őrülten rajongott a virág mintás nadrágokért és ruhákért. A lány, aki mindig átérezte minden fájdalmamat. A lány, aki az ellenségem, de nem tudnék úgy gondolni rá: Nova.