2. rész

Először arra gondoltam, hogy kihúzták a nevem, de minél tovább megyek a folyosón, ez a feltevés annál valószínűtlenebbnek tűnik. Persze nem kizárt. A kapitóliumi gyerekeknek nem tesszerájuk volt, amiért jelentkezhettél ha éhezel. A kapitóliumi gyerekeket az alapján írták fel többször, hogy a szüleik milyen magas tisztséget töltöttek be a körzetek elleni harcban, így Snow elnök unokája több mint 50-szer került fel a cetlikre. Anyu Snow elnök egyik tanácsosa volt, így az én nevem körül-belül 8-szor volt benne a nagy üveg gömbben. De valahogy ez a megoldás mégis túl egyszerűnek tűnt.
 Végig értem a folyosón és benyitottam az étkező kocsiba. Az asztalnál ült Koraline Stonebridge és a fiú kiválasztott, akit én még életemben nem láttam. Egy asztalnál ülnek mind a ketten és esznek. A fiú olyan 17 éves lehet. Max másfél év van köztünk. Koraline észrevesz és int, hogy üljek le. Reggel 10 óra van. Igazából fogalmam sincs hova megyünk vonattal, mert rendszerint a viadalokat a Kapitóliumban rendezik.
 - Megmondaná hová megyünk? - kérdezem és beleharapok egy zsemlébe.
- A tizenharmadik körzetbe. - magyarázza az ismeretlen fiú, Koraline helyett.- Mivel az arénákat elpusztították, Paylor elnök emeltetett egy új arénát, kiképzőközpontot a semmi közepén.- folytatja a fiú fintorogva. A tizenharmadik körzet, mint semmi közepe. Ez elég találó megfogalmazás, mert én szabályosan semmit nem tudok a körzetről. Azt is érdekesnek találtam, hogy "Paylor elnököt" mondott a fiú. Nem igazán nevezném őt elnöknek. Csak egy hatalomra került nő, aki szeretne igazságot szolgáltatni, de ugyanabba a hiába készül esni, mint elődei. - Hol van amúgy a mentorunk? És egyáltalán ki az? - a fiú kérdőn vonja fel dús szemöldökét és először rám majd, Korelinera néz.
- A tizenkettedikben fogjuk felvenni. Apropó... meg kéne kérdeznem mikor érünk oda. - azt persze gondolom direkt nem mondta, hogy ki a mentorunk. Elképzelem, ahogy affektálósan azt mondja "Legyen meglepetés!" Kiráz a hideg.  - Na, most magatokra hagylak titeket és beszélek a mozdonyvezetővel. Ha van kedvetek nézzétek meg a sorsolás ismétlését! - a mögöttünk levő hatalmas kijelző felé int, majd bájos mosolyt mutat felénk. Majd megpördül és kitipeg a folyosóra.
- Amúgy Jerod vagyok - nyújtja ki felém a kezét a fiú. - Te pedig csak Lia lehetsz...- Most már tényleg összezavarodtam. Lenézek a kezére, de nem fogom meg. Közömbös hangon válaszolok neki.
- Örülök. Megnézzük az ismétlést? - azt nem teszem hozzá, hogy ez az egyetlen módja, hogy kiderítsem miért nem a nevemen szólított és mi folyik itt. De nyilván miért tenném hozzá, hiszen ennek az ismeretlennek semmi köze nincs ehhez. Szinte az ellenségem. Véletlenségből sem szabad megosztanom vele ilyenfajta információkat, azt meg pláne nem lenne szabad kimutatnom mennyire kétségbe vagyok esve, már az első napon.
 Igazából nem nagyon figyelem a többieket. Pedig lehet kéne: Hiszen mégiscsak azok az emberek az életemet vehetik. Mégse tudok koncentrálni, csak akkor kapom fel a fejem, amikor az ötödik körzet fiúját választják ki. Majd jövünk mi. Kisebb zavar van a gyerek sorok között, nyilván valahol a tömegben ott fekszem ájultan.  Majd jön a szokásos ceremónia, Karoline betipeg. Pöffeszkedő egy nőszemély. Kerek arca és feltűnő ruháiban illegeti magát az üveggömbök között, majd kisvártatva felolvassa Lia Moor nevét. Néma csönd, Karoline megismétli a nevet, majd kisebb zavar támad. Az operatőrök próbálják minél hamarabb megoldani, hogy kameravégre kaphassák az eseményeket. Egy szőke lány - tizenkét-tizenhárom éves körüli, furakszik a tömegben, majd lehajol. Egy vállat látok, majd tudatosul bennem, hogy hozzám hajolt le. A kislány kétségbeesett, kiabál.
- Lia! Lia! Kelj fel! Kihúzták a neved! - a lány szipog, belenéz a kamerába: szemeiben könnyek csillognak. A fejét fogja. Majd újabb zűrzavar, rángatózik a kép. Az ájult énemhez odajön egy Békeőr és felkap a vállára. A kamera egészen addig követi az eseményeket, amíg el nem tűnünk egy paraván mögött.
 Ezzel nyilvánvalóvá válik minden. Egyszerre annyi érzelem kavarog bennem... Düh, félelem, kétségbeesés. Ez csak valami tévedés lehet! Engem nem is húztak ki! Akkor miért vagyok itt? Hogy mászhatnék ki ebből? Van kiút? Természetesen nincs. Mi lenne a elmondanám bárkinek? Ki hinne nekem? A világ szemében most egy gyenge idegzetű lány vagyok, aki meg van ijedve és a félő emberek bármit elkövetnek. A mese egyszerűen még akkor sem elég jó, ahhoz hogy kijuttasson, ha igaz.

 Szó nélkül kitrappolok a fülkéből és meg sem állok a hálószobámig, amit ekkorra teljesen berendeztek. Szivacs helyett rendes ágy van a szoba közepén. Gardrób szekrények sorakoznak az előbb még teljesen üres falak előtt. Szőnyegek borítják a hideg fémpadlót. És nyilvánvalóvá tették, hogy nem ez az egyetlen kijárat a szobából. A szoba másik felében egy fürdőszoba nyílik. Arra indulok. Beállok a zuhany alá és szinte azonnal patakokban kezd folyni a szememből a könny. Az egyetlen hely, ahol sírhatok. A forró víz elmossa a nyomait. Nem igazán tisztálkodás céljából zuhanyzok. Csak ülök a fülkében és engedem magamra a vizet. Egy idő után már nem sírok csak meredek magam elé.
Amikor kilépek a fürdőből már sötét van. Nem sokáig kotorászok a szekrényben, csak kikapom az első kényelmesnek tűnő ruhát: ez esetben egy fehér póló és egy piros hossznadrág. A hajam vizesen, kócosan göndörödik.
Levetem magam az ágyra. Újból sírok. Most sokkal kevesebbet. Kimegyek a fürdőbe. Megijeszt az aki a tükörből néz vissza rám. A szemeim vörösen rikítanak, színben mennek a nadrágomhoz. Rátámaszkodom a mosdókagylóra, nagyokat lélegzek.
 Azon gondolkozom, hogy mit kéne tennem. Természetesen nem tudok semmit tenni. Az egyetlen megoldás, ami eszembe jut, hogy megnyerem a viadalt. De hogy is tegyem ezt? Mi is kell a túléléshez? Emlék képek ugranak be.
A nővéremmel, Biankával gyakran sátraztunk, és voltam túlélő táborban is. Hál istennek az ilyen igényeimmel különcnek számítottam, így nem mondhatja el magáról mindenki, hogy tud tüzet gyújtani, vagy megkülönböztetni az ehető-, és mérgező növényeket, ágakból íjat készíteni, vagy megnyúzni például egy nyulat. Azt hiszem nem is a túlélés lesz a legnagyobb problémám. Úgy értem... embereket ölni...
Felfordul a gyomrom. Öklendezni kezdek. Sárgás színű epét hányok a mosdókagylóba. Utána öklendezek még egy darabig, annak ellenére, hogy már nem jön semmi. A sav marja a torkom. Most tűnik fel, hogy a gyomrom teljesen üres: egész nap nem ettem semmit.
Megmosom az arcom, iszok egy kis vizet, majd dülöngélve, a falat támogatva megpróbálok eljutni az ágyamig. Bemászok a takaró alá, de nem jön álom a szememre. Az eddig látott viadal össze halálesete lepörög a fejemben, minden halott és gyilkos arca helyett a sajátomat képzelem. A viadal után vagy gyilkos leszek, vagy hulla. Nem tudom eldönteni melyik a rosszabb.
 Már hajnalodik. Erről egy film jut eszembe. Művészfilm. "A halál aranya" Egy középkorú nőről szól, aki álmában megöli férjét és a két gyerekét, majd hajnalban belövi magát és bepalackozza a családja vérét, majd felvágja az ereit és az utolsó palackba a sajátját tölti. Beteg film.
 Megpróbálok kimászni az ágyból. Alig bírok megmozdulni. Az alvás és a kialvatlanság megtette a hatását. A végtagjaim mintha ólomból lennének. A fejem hasogat és a gyomrom elégedetlenül korog. Felülök az ágyban, de a világ elkezd körülöttem forogni.
 Az a gondolta sem nyugtat meg, hogy kicsivel több, mint egy hét múlva bedobnak minket egy arénába és élet-halál harcot kell vívnunk egymással. Habár valószínű nem fogom ismerni a kiválasztottakat, a gondolat, hogy vér fog tapadni a kezemhez felfordítja a gyomromat.