Ott állok. Azon a nevezetes eseményen, amit régen a körzetekben aratás napi sorsolásnak neveztek. Először a fiúkat húzzák ki. Majd jönnek a lányok. Megszorítom a legjobb barátnőm, Nova kezét. Majd hirtelen elengedem. Felolvassák a nevet. Egy hatalmas kő esett le a szívemről: Nem én vagyok. De hirtelen hallok egy hangot:
- Önkéntesnek jelentkezem. - kiálltja valaki egészen közelről. Kapkodom a fejem, hogy vajon ki volt a hang kiadója, de nem látok mozgó ajkakat, csak kémlelő tekinteteket. Majd ráeszmélek, hogy a hang egészen közelről jön. Az én torkomból.
*
Felriadok. És az ágyamban találom magamat. Nem Nova áll mellettem, hanem a nővérem, Bianka. Figyel engem. Vajon mióta nézheti, ahogy alszom? Talán beszéltem álmomban...- Majd, ha van egy mód rá, ne jelentkezz önkéntesnek jó? - mondja vigyorogva és ad egy bögre forró csokit. Ezek szerint beszéltem...
- Jó. - mondom félig a forró csokiba. Bianka szemmel láthatólag aggódik miattam. Amit persze nem nehéz...Szinte minden éjjel elharsogom, hogy én önkéntesnek akarok jelentkezni. Lassan, már-már túl lassan kászálódom ki az ágyból. Nem akarok sehova menni.
Az utcák pillanatok alatt megteltek gyerekekkel. Mindenki feszengve lépdelt az ünneplő cipőjében. Nem lehetett hallani se sutyorgást, se kuncogást. Arra mindenki rá ér a sorsolás után.
Volt valami baljóslatú abban, ahogy egy kislány rám sandított. A szemeiben kétségbe esés tükröződött. Ami végül is nem csoda, mert a kapitóliumi gyerekek nagy többsége egy kenyeret nem tud felvágni csak géppel. Nekem és még kb. 5000 gyereknek a "hatos körzet" feliratú tábla alá kellett állnunk. Pont úgy voltunk, ahogy a tévében éveken keresztül néztük. Mondjuk így visszaemlékezve, nem rémlik, hogy a hatos körzetből lett volna kedvencem... A szememmel Novát keresem, de sehol nem látom. Remélem nem fogják kihúzni, mert ha nincs itt és erre rájönnek - magyarán kisorsolják - az egész családját börtönbe csukhatják.
Tűsarkúak kopognak egyenletes, kimért hangon. És megjelenik egy nő a színpadon. Én sose voltam rajongója a parókáknak és a giccses cuccoknak, de a nő összhatása elég csinos. Mint utóbb megtudom a nő neve Korline Stonebridge. Borzalmasan ideges leszek a csicsergő hangtól, ahogy beleszól a mikrofonba. A gyomrom mogyoró méretűre zsugorodik és iszonyatos hányinger tör rám. Elkezd forogni velem a világ és a következő pillanatban elesek.A távolból még a nő affektálós hangon viccelődik:
- Húha, valaki nagyon ideges...
*
Fák, fák suhannak el mellettem. Ez az álom, rendkívül szürreális és absztrakt. A világ megszűnik körülöttem létezni, csak a fák maradnak. Egyenletes mozgásukban van valami, ami valóságossá teszi őket. Nincs szél és nincs napfény. Csak a fák. Várom, hogy véget érjen, hogy eltűnjenek és valami más táj terüljön a szemem elé, de csak a fák vannak. Hirtelen lassulni kezd a mozgásuk és én megkapaszkodom valamiben, hogy el ne dőljek az ágyban. És ez ébreszt fel az álomból. Az álomból, ami valóság volt. Az álom egyszerre átalakul valami egészen mássá.
Hová kerültem?
Suttogom a falaknak és közben végig simítom az egyik fém színű fal teljesen sima oldalát. Egy hatalmas ablak van a szoba egyik felében, de a levegő szellőző rendszeren keresztül jön. Az ablakot nem lehet kinyitni. Valami még feltűnik a szobában: nincs ajtaja. De mivel én akkor is kapitóliumi gyereknek születtem, még ha gyakran nem is úgy viselkedtem, elkezdem végig tapogatni a falakat. Keresve egy kijáratot, ami kivezet ebből a fémdobozból, amibe azért zártak, mert... De miért is zártak be? És egyáltalán hol vagyok? Mielőtt ezeken a kérdéseken kezdhetnék agyalni, kinyílik egy ajtó. Kilépek rajta. A folyosó, ami elém tárul, semmiben nem különbözik a szobától, amiben ébredtem. Mezítláb lépdelek a hideg fém padlón. Néha nekidőlök egy falnak, hogy el ne essek. Még mindig hányingerem van és szédülök is egy kicsit. De megyek tovább. Semmi nem tarthat vissza. Ki kell derítenem, hol vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése